Az írás mindig többet tud annál, mint aki írta.

Sokszor, sokféleképpen rádöbbentem már erre, és mindig elcsodálkoztam, déjà vuként bukkant fel többször is életem során ez a gondolat. Sok minden következik ebből, és bevallom, ez az első alkalom, hogy le is írom, hogy megpróbálom összefoglalni szerteágazó, homályosan derengő képzeteimet. Közben töröm a billentyűzetet, folyton mellé, alá és fölé ütök, tízszer futok neki minden egyes mondatnak, mert úgy hiszem, e naplót gépen kell megírnom, annak ellenére, hogy az elmúlt három évben két regényt, egy kötetnyi verset és egy ciklusnyi novellát írtam meg kézzel, gépen semmit, mert rájöttem, így tudnak csak megszületni méltó formájukban, s hiába görcsöltek ujjaim, feszültek az inak és idegek, mégis feltartóztathatatlanul kígyóztak a sorok, és azt vettem észre, gyermeki örömmel, hogy a betűk, szavak s a mondatok élőlények: se nem növények, se nem állatok, afféle félig szellemi, félig anyagi lények, és bár mindegyik létezett már korábban is, és létezik most is milliószám, mégis, ebben a formájukban én hoztam őket a világra. A billentyűzettel képernyőre varázsolt betűk macskakövek, feketék, kissé csillognak ugyan, mint most, zápor után a járda tiszavirág tavai, a közöket meg kicementezi a program tejfehér semmivel. Szép ez is, aki szépnek tudja látni a tócsában megcsillanó olajfoltot, vagy a nedves aszfalton szétkenődött lámpafényt, az ezt is szereti, hiszen ez csak az anyag, ruha a meztelen testen. Mi van ott belül?, mutat s tapint rá a lényegre vizsla szellemünk, mi van ott belül?

Háromszor születtem meg erre a világra. Először a testem, harmincnégy és fél évvel ezelőtt, ez tiszta sor, ennek emlékműve van, papírok róla, ürügy az évenkénti ünneplésre, kár vesztegetni a szókat. S míg az elsőre nem, a második születésemre világosan emlékszem, bár a napot, hónapot elfeledtem, nem tartottam fontosnak feljegyezni, mégis emlékszem valami sokkal fontosabbra: a villanásra, amikor egy pillanatba sűrítve átéltem mindent, ami eddig történt s történni fog a világgal, s benne velem – egy könyv első mondata segítette világra szellemem, azóta áldom a szerzőjét, s hogy a hosszú, hosszú vajúdás meghozta gyümölcsét. Lelkem születése pedig három évvel ezelőtt történt, mikor, életemben először, minden köteléktől eloldoztam magam, s bevallottam valakinek, hogy szeretem. Azóta élünk együtt, olyan boldogságban, miről álmodni sem mertem, s azóta minden nap egy csoda.

Két éve, egy téli napon ültömből felemelt egy erő, és azt mondta: most hazamész, és elkezded írni azt a regényt, amit mindig is akartál. Ezután szépen tolni kezdett hazafelé, finoman noszogatott, esett a hideg, decemberi eső, caplattam a metró felé, és tudtam, hogy ha ma nem kezdem el, elvesztem. Évek óta regényt akartam írni, csak épp nem tudtam, miről. Az eszem kitalált persze csavarosabbnál csavarosabb történeteket, de a kezem mégsem állt rájuk. S miközben törtem a fejem, mi is legyen a téma, hiszen nem lehet csupán vágyból, akarásból könyvet alkotni, egyszerre csak összeállt a kép: hát ugyan mi másról is írhatnék, mint arról, ami én vagyok! Egy valamit biztosan tudok: milyen szerelemben élni, milyen boldognak lenni. Hiszen a mesék mindig így végződnek: boldogan éltek, míg meg nem haltak, és ezzel vége, soha nem meséli el senki, hogyan is élnek boldogan. Hát majd én igen. Egy mesét írok, egy mesét a szerelemről. Mire hazaértem, már tudtam is a kezdőmondatot.

Ez a könyv jött ki múlt héten a nyomdából, s ennek lesz bemutatója e héten pénteken a Nyitott Műhelyben. Sokkal, de sokkal többet tud annál, mint aki írta.

Király Levente