hirdetés

Szülők a gyerekek ellen

2006. december 20. - Abody Rita

A tornaterem előtt részben fitt, tornacuccos, másrészt hozzám hasonlóan túlsúlyos és enyhén túlkoros szülők gyülekeznek, és arról beszélünk, hogy feltétlenül meg kell engednünk a gyerekeknek, hogy nyerjenek – elvégre karácsony van, meg különben is, hadd örüljenek szegények.
hirdetés

          Megvolt az iskolai ünnepség. A mi osztályunknak egészen extrém karácsonyt rendeztek a leleményes tanítók: a szokásos ünnepi műsor előtt kötelező jelleggel tornaórát tartottak, ahol a szülőknek is részt kellett venniük, lehetőleg tornacuccban, de feltétlenül tornacipőben. A szülők csapata játszott különböző sportágakban a gyerekek csapata ellen, a tanárok – taktikusan és szívük szerint – a gyerekekkel voltak.
          Őszintén megvallom, szörnyen rettegtem ettől a megpróbáltatástól, és minden módon azon igyekeztem, hogy megússzam: a tornacipő hiányán kívül a munkahelyemen hivatalból mért száznyolcvanas vérnyomásra hivatkoztam, ami az üzemi orvos szerint már agyvérzéssel kecsegtet, és tulajdonképpen nem is szabad dolgozni vele. A munkatársaim csak nevettek: aki a médiába jön, annak a stressz a mindennapi kenyere, majd ha hazamegyek, elmúlik. Ráadásul nem dohányzom, az agyereim rugalmassága valószínűleg példás, és anyámtól tudom, aki nővér volt, és saját állítása szerint kettőszázhetvenes vérnyomást is el tudott viselni és gyógyteákkal kezelni, és azzal együtt megérte a hetvenet, hogy még van egy kis időm. Meg aztán, talán nem mindenki tudja, de a háziállatok rendszeres simogatása jelentős vérnyomáscsökkenéssel járhat, szóval a cica az egér-problémán kívül majd ezt is megoldja, és akkor már csak a cica-probléma marad: még nem mondtam, de macskaszőr-allergiám van, illetve volt, amikor legutóbb macskával éltem. Kérdés, előjön-e.
          Szóval, az ünnepség: balszerencsémre, délelőtt az utolsó ajándékok utáni mászkálásban véletlenül megláttam egy mélyen leszállított árú tornacipőt a kirakatban, és éppen annyi pénzem volt még, hogy megvegyem – ez az isteni jelként is értelmezhető “üzenet” eldöntötte a sorsomat. Persze, igazából az a tét, hogy hiába volnék, úgymond, negyven-izé éves, a Zita lányom szemében megőrzendő respektus miatt állnom kell a sarat a többi szülő mellett, akik jórészt erejük teljében levő harmincasok – szerencsére nem mind.
          Átöltözni viszont nem vagyok hajlandó. A tizenöt kiló súlyfelesleget, amitől nem bírok megszabadulni (persze, hiszen primitív megoldásként eszem, amikor éhes vagyok, és egyetlen testmozgásom az, amikor felteszem a lábam az asztalra, hogy ölembe vegyem a laptopot), bő ruházattal leplezem úgy-ahogy. A tornaterem előtt részben fitt, tornacuccos, másrészt hozzám hasonlóan túlsúlyos és enyhén túlkoros szülők gyülekeznek, és arról beszélünk, hogy feltétlenül meg kell engednünk a gyerekeknek, hogy nyerjenek – elvégre karácsony van, meg különben is, hadd örüljenek szegények.
          De nem így történik. Mihelyst a küzdőtérre lépünk, azonnal elfeledkezünk a fogadalomról, és az összes szülőből előtörnek a sötétebb ösztönök, a sok elfojtott bosszúság, hiábavaló fáradozás és győzni vágyás, és életre-halálra szóló küzdelem veszi kezdetét. Kidobóst játszunk, aztán teremhokit, és futóverseny meg féllábon ugrálás is van. Senki sincs a szülők között, aki merő tapintatból akár egy kicsikét is fékezné a lendületét, vagy feladná a rutinját a saját édes gyermekével szemben. És hát igazán edzett, sportos anyukák és apukák is vannak. De a gyerekeket sem kell félteni. Úgy tűnik, nekik is van bőven elszámolnivalójuk. Majd meghalnak azért, hogy ki-ki bevigyen egy gólt a saját kedves édesanyjának vagy édesapjának. Van, akinek sikerül, és ilyenkor a többi gyerek magánkívül ordít. Én se vagyok jobb a Deákné vásznánál. Eleinte óvatosan és energiatakarékosan lépegetek a tömeg fedezékében, de a kidobósban szerzett első találat után, amikor sikeresen kupán találok egy ártatlan gyermeket a puha labdával, bennem is felélednek a vadállatias ösztönök. A teremhokiban váltott csapatok harcolnak, én a kapuba állok, előttem három apuka a csatárlánc, ki-ki szemben a saját csemetéjével, én meg Zitát figyelem árgus szemekkel, hogy támad-e. Annak idején sokat fociztam fiúkkal, és ennek most hasznát látom: helyezkedem, három lövést is kivédek, viszont ha kifutok a korongra, nem kell külön szólni, az egyik apuka rögtön beáll a kapuba. Na, szóval: marhára élvezem a bulit. És nyerünk. Nesztek, büdös kölkök!
          Végül aztán majdnem mindent megnyernek a gonosz szülők, és a gyerekek még csak nem is csodálkoznak, mint akik eleve beletörődtek a változtathatatlanba. Azután jön a csudás  karácsonyi műsor ajándékozással, sütivel, gyertyákkal és énekekkel, de a nap fénypontja kétségtelenül a tornaóra volt. Hazafelé menet lelkifurdalásosan dicsérem a karácsonyi műsort és leánykám keze munkáját, az ajándék cserépdíszeket, Zita viszont elárulja, hogy szerinte állati bénán futottam ugyan, de összességében elégedett a szereplésemmel – nem is nézte ki belőlem. Szóval minden rendben...
          Van még egy rövid programunk: pár közvetlen munkatársammal találkozunk egy esti kávéházban, itt Zita meg én néhány szaloncukor kíséretében gyorsan elénekeljük a “Merry Christmas”-t – nagyon jól tudom, hogy egyedülállóknak és családtalanoknak mennyire idiotisztikusnak tűnik ez a fajta viselkedés – azután gyorsan lelépünk: zaj van és iszonyatos cigarettafüst. Számomra felfoghatatlan, hogy értelmes, helyes, viszonylag normális emberek hogyan tekinthetik természetesnek azt, ha bűzlő, mérgező füsttel szennyezik a más ember tüdejét. Pedig számos ilyen van a barátaim között.  - A felnőttek olyan hülyék.

Abody Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.