hirdetés

Szúrós, gyanakvó szemek előtt

2009. december 9. - Schein Gábor

Oldalt, a vörös kárpittal fedett terem egyik sarkában fel volt állítva Füst Milán idős kori portréja. Szúrós, rosszhiszemű, gyanakvó szemek. A modern magyar irodalom egyik legnagyobb zsenijének szemei. - Schein Gábor naplója
hirdetés

„Roszszívű vagyok? Azt hallom, hogy Baumgarten Ferenc egész vagyonát szegény írók felsegítésére hagyta s hogy Babits lesz a vagyonfelügyelő. Pokoli rosszkedvem lett erre. Nem annak örültem, hogy néhány derék, szegény ember kenyérhez jut így legalább, hanem azonnal az jutott eszembe, hogy derék parazitáink milyen jól fogják most magukat érezni. T. A. beteg ember, ez igaz, – felesége azonban egy ronda kis zsidó cseléd, a tipikus parazita… selyemharisnyáival, kosztűmjeivel, – az a bizonyos ronda koldús, a felcicomázott koldus. – N.L.-t én útálom – ezt a mohó koldúst, ezt a telhetetlen gyomrot, amely éjszaka második komplett vacsorát kíván… Babitsot viszont rossz ítéletű embernek ismerem, aki a megrohanásnak nem tud ellenállni… Valóságos keserűség fogott el a jó hír hallatára, – előre megcsapta az orromat a szenny szaga, amelyet majd felkavar a nemes adakozás.”
 
Így fogadja Füst Milán a hírt 1927. januárjának végén, hogy jegyzőkönyvezték Baumgarten Ferenc végrendeletét, és ezzel megszületett Magyarországon az első modern irodalmi díj. Hát, mit mondjak, nem volt oda az örömtől. Ettől aztán elhatalmasodott rajta az öngyűlölet, amit egyszerre kell nagyon komolyan venni, és átsiklani fölötte. Sokkal jobban utálta ő a barátait a legkellemesebb együttlétek idején is, mint amennyire magát utálni lett volna képes a legsötétebb pillanatokban. Tipikus magyar író. A díjak nálunk többnyire bajt okoznak. Az is baj, ha valaki megkapja, mert hogy kaphatott ez a túlértékelt, középszerű alak díjat, aki minden tetszetős kis fogását másoktól lopta, és még nagyobb baj, ha valaki nem kapja meg, mert akkor szándékosan agyonhallgatják, tönkre akarják tenni a nagy machinátorok, pedig ő találta fel ezt is, azt is, de hát mit ér vele, nem vesznek róla tudomást.

Ma este a Petőfi Irodalmi Múzeumban Balázs Attilával én vehettem át a Füst Milán-díjat. Barátok kezéből, akiket tisztelek. Oldalt, a vörös kárpittal fedett terem egyik sarkában fel volt állítva Füst Milán idős kori portréja. Szúrós, rosszhiszemű, gyanakvó szemek. A modern magyar irodalom egyik legnagyobb zsenijének szemei. Egy olyan íróé, akit megcsúfolt az idő: díj lett belőle. A díjat alighanem épp olyan idegenkedéssel nézte volna, ahogy saját gyerekkori képeit. Furcsa, vagy nem is annyira az, hogy ezekről a képekről közvetlenül azt követően kezd beszélni, hogy a Baumgarten Alapítványról szóló első hírek nyomán zavarba jön, és a gyűlölködési roham közepette végül is az öngyűlölet hatalmasodik el rajta: „Egy csinos zsidó fiúcska üres mosollyal, impotens mosollyal…akinek muszáj ágálni, mert egyebe sincs, minthogy beavatkozzék! (Idegen volt nekem s mégis úgy éreztem, hogy ma ugyanaz vagyok, aki akkor!) Megértettem, felfogtam, hogy miért talált mindenki oly ellenszenvesnek! (»Neked szokásod vitatkozni és semmit sem tudni!«) Természetesnek találom, hogy ebből az üres kis fiúból féltehetség lett! S hogy semmi egyebe nem volt egy életen át, mint melanchóliája, mint a zsidó kegyetlensége, amelylyel önmagát metéli!”

Úristen, de ismerős érzések!

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.