hirdetés

Szűzanyám, a leves!

2018. február 16. - Patak Márta

...megint Attila kérdése jön, miért is kell nekem mindig mindent észrevennem, miért nem örülhetek egyszer felhőtlenül valaminek, mi az ördögért zavar engem ez a piros huzallal kikötött kutya? Hát igen. Pontosan erről van szó, kedves Attila. Hogy miért. – Patak Márta Ciprusról írt naplójának befejező része.

hirdetés

Miért látja Márta mindig azt az oldalát az életnek, amit kevesen vesznek észre?, írta a minap nekem kedves barátom, Attila, és ő jutott eszembe ma is, amikor a családról akartam írni, hogy Cipruson milyen jó, mennyire összetartanak, minden ideális, amit látok magam körül, barátságok, szülő-gyerek kapcsolatok, aztán jön haza ebédre Dia, a minisztérium gyógypedagógiai koordinátora, és meséli a napi tapasztalatait, az iskolákban látott dolgokat. Öt perc alatt öt novellatéma, a legválogatottabb fajtából, persze nyilván nem fogom megírni, konkrét eseteket soha, nem is ezért mondom, de megrázott mind, azzal együtt, amit utána a tévében is láttam. Elképesztő. Mintha csak otthon ülnék, és nézném tehetetlenül a kórházi állapotokat elemző műsort, na nem az állami tévében, mert ott nyilván azt adják le, amikor az emberminiszter fölavatja a legújabb, hipermodern életmentő berendezést a kórházban, ahol csillog-villog minden, csak éppen orvos nincs, mind elment, képtelenség kibírni azt a légkört, ami ott uralkodik, inkább mennek a lepukkant klinikára, ahol legalább szakmai alapon zajlik a munka, nem pártpreferenciák alapján döntenek, a nővéreknek lóg a belük, rohangálnak jobbra-balra, a sürgősségin nincs egy orvos, aki megmondaná, mit kell csinálni az üvöltő beteggel, és a körmondat közepén már áttértem az itteni adásba betelefonáló néző által elmondottakra, Ciprus legnagyobb állami kórházáról van szó, a lefkoszíairól (vagy nicosiairól, ahogyan nekem nem tetszik), ahol a folyosón, a többi várakozó, félig eszméletlen, jajgató beteg jelenlétében vesznek vért a pácienstől, a nyolcvanhét éves beteget meg úgy bocsátják otthonába, hogy elfelejtik kivenni belőle a katétert, hát nem ismerős? Hol élünk? Hol Cipruson és hol Magyarországon, meg Spanyolországban is, mert ott se ritka az ilyesmi, mint tegnap Lemeszószban (azaz Limassolban, ahogyan nekem szintén nem tetszik), ahol a kórházban meghal egy kétéves kislány, miután egy héten keresztül hagyták lázasan feküdni, és most azon folyik a vita a műsorban, hogy van-e értelme rendőrségi nyomozást kezdeményezni, hogy kiderítsék, történt-e orvosi műhiba, vagy elkerülhetetlen volt a baj. Ismerős? Ismerős. Arról nem is beszélek, hogy a Ciprusi Egészségügyi Minisztérium januári jelentése szerint kb. 3200 új rákos megbetegedést regisztráltak a nyolcszázezernél alig magasabb lélekszámú országban. Komolyan nem értem, mire tartjuk még fönn az államot, mikor legfontosabb küldetését nem tölti be. Hát nem az lenne a dolga, hogy garantálja az oktatás, az egészségügy és a többi alapintézmény zökkenőmentes működését? Micsoda is az állam? Elfelejtettem a marxista meghatározást, mintha valami elnyomó szerv lett volna valakinek a védelmében, á, az uralkodó osztály védelmében... kik is az uralkodó osztály... (Cipruson, Magyarországon, Spanyolországban meg mindenütt, ahol meghalnak emberek kórházakban), kicsodák? Elkeseredett dühömben mindig azt mondom, én anarchiát szeretnék, a szó klasszikus értelmében, válogatott, felelős polgárokkal, technokrata kormánnyal, és Campanella nyomdokán haladva fölépíthetném a Napvárosomat, persze, tisztában vagyok vele, a lovak meg benéznének az ablakon, miközben a kezem lóg bele a bilibe. Nem is folytatom.

Vagy inkább vidámabb jelenettel a napomból, amikor éppen a tegnapról hátramaradt alapító okiratot fordítom, és egyszer csak hallom a konyhából a jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető hangot, hányszor előfordult velem, föltettem a tésztavizet, közben eszembe jutott valami, visszaültem a géphez, és egy idő után arra eszméltem, hogy kifutott, ha tésztalé, az még hagyján, de ha rizs vagy krumpli fő, az tud odaégni igazán, meg a leves is a kerámialapos tűzhelyre, mint most itt, föl is pattanok, félrehúzom, visszaülök a helyemre, és amikor mit sem sejtve megjelenik a vietnami Thao, aki ott felejtette, mellesleg mintegy, megjegyzem neki, erre ő, Szűzanyám, a leves! – a maga sajátos görög kiejtésével –, és rohan hanyatt-homlok a konyhába, nekem meg olyan nevethetnékem támad ettől, Panajía mu!, a görögöknek ez a jellegzetes, egyszerre csodálkozó, hitetlenkedő és szánakozó felkiáltása ahogy spontán kitör egy vietnami szájából, hogy rögtön abba is hagyom a fordítást, inkább járok egyet még ebéd előtt.

Utcaképeket, különféle feliratokat fényképeztem éppen, gyönyörködtem a gyümölcstől roskadozó citrom- és narancsfákkal, banánfákkal, ciprusokkal és fenyőkkel tarkított kertekben, a virágzó verbéna bokraiban, amikor az egyik, mesébe illő, dúsan zöldellő előkertben hirtelen megpillantom azt a kiskutyát. Mintha leforráztak volna, egyszeriben megtört a varázs. Pekingi palotapincsi, mint a mi itteni Ladynk, egy másfél méteres piros huzallal kikötve a fenyőfához. Igen, egy piros dróthuzallal. Nem akarok hinni a szememnek. Legszívesebben köddé válnék, megsemmisülnék, örökre eltűnnék a föld színéről, tehetetlenségemben, mérgemben vagy szégyenemben, mindegy is talán, és megint Attila kérdése jön, miért is kell nekem mindig mindent észrevennem, miért nem örülhetek egyszer felhőtlenül valaminek, mi az ördögért zavar engem ez a piros huzallal kikötött kutya? Hát igen. Pontosan erről van szó, kedves Attila. Hogy miért.

Patak Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.