hirdetés

T.T. kapta a Nobelt

2011. október 7. - Tarján Tamás

Harminchét évvel az utolsó svéd díjazott után a svéd döntéshozók a nemzetközi színtéren lényegében makulátlan országukra irányíthatták a figyelmet, nem kellett olyan kiválasztott mellett érvelniük, akinek hazája – vagy a tény, hogy más hazát kényszerült választani – bármilyen módon vitákra, ellenérzésekre adhatna okot. - Tarján Tamás Netnaplója.A

hirdetés

2001-ben, a Nobel-díj első odaítélésének centenáriumára javított kiadásban látott napvilágot – kevéssel utóbb, már Kertész Imre Nobel-díja után magyarul is megjelent – Kjell Espmark svéd író könyve a díj százéves történetéről. Az 1981-ben a Nobel-díj bizottság elnökének választott (akkor hatvanegy éves) szerző műhelytitkokba, döntési szempontokba és mechanizmusokba enged bepillantást. Felosztása szerint például az 1920-as évek a díj krónikájában „a nagylelkű humanizmus” periódusa volt, vagy – hatalmasat ugorva – 1984 után, több szakaszban „a horizontok kitágítása” következett. Ha egy-egy dekádból utólag öt-hat döntés maradandóan helyesnek tűnik, az már a választás tárgyilagossága és indokoltsága szempontjából, úgymond, „igen jó évtized”. Szó esik arról: a Nobel-díj legfontosabb előfeltétele általában a hosszú élet. Többek közt Franz Kafkáról olvashatjuk, hogy a díj szempontjából túl korán, negyvenegy éves korában hunyt el. (A legfiatalabb irodalmi Nobel-díjas 1907-ben a negyvenkét éves angol író, Rudyard Kipling volt. Az első díjazott írónő – egyben az első svéd a sorban – Selma Lagerlöf, 1909-ben. Még egy érdekesség a számos közül: az első, akit már a huszadik század fiaként ért a babér, 1955-ben az izlandi Halldór Kiljan Laxness. Különben az utóbbi kettő is cáfolta az idősség-tételt: alig haladták el az ötvenet.)

A nyolcvanegy éves svéd költő, a betegsége miatt két évtizede visszavonultabban élő – de intenzitásában jelentős, viszonylag kis terjedelmű lírai életművét azóta is gyarapító – Tomas Tranströmer hosszú évek óta jelen volt a díjesélyesek között. Harminchét évvel az utolsó svéd díjazott után a svéd döntéshozók a nemzetközi színtéren lényegében makulátlan országukra irányíthatták a figyelmet, nem kellett olyan kiválasztott mellett érvelniük, akinek hazája – vagy a tény, hogy más hazát kényszerült választani – bármilyen módon vitákra, ellenérzésekre adhatna okot. Személynév- és monogram-rokonom nevének előkerülése a cilinderből nem csupán számomra öröm. Ahogy tapasztalom, a díj általános magyar visszhangja igen jó, lévén szó líránk egyik tolmácsolójáról és – többek között – Pilinszky János szellemi testvérbolygójáról. A viharvert, de méltóságteli Tranströmer fényképei elárasztották a világhálót. Megjelentek róla rajzok, karikatúrák is. Íme az egyik, mely fiatalabb korában, szimbolikus csillagháttérrel ábrázolja (az alkotó számomra azonosíthatatlan):


Egyetemi hallgatóim nem érdeklődnek különösebben a díjazott személye iránt. A korábbi években is azt vettem észre: jelentős hányaduk még a kitüntetett nevére sem kíváncsi. Az irodalmi Nobel-díjban politikát és protokollt érzékelnek inkább, mint érdemi elismerést (ellentétben a természettudományos díjakkal, a díjak mögötti reál felfedezésekkel, anyag és technika bizonyítható forradalmaival). Viszont amikor a döntésre fény derül, mindig be kell iktatnom egy-két rendkívüli beszélgetést, amely a díjra korábban esélyes magyar írókkal, költőkkel, továbbá díjazásuk elmaradásának feltehető okaival foglalkozik. Közülük az egyik Füst Milán, akit Major Henrik Panoptikuma 1913-ban, még nem díjjelölt, inkább kölyökkutya korában így láttatott:


Illúzióknak szívesen engedő diákjaim ebben az évben készpénznek vették, hogy a díjra a sajtó által sanszosnak mondott Krasznahorkai László meg is kapja a Nobelt. A mérvadó irodalmi berkek tipplistáján valóban előkelő helyen szereplő – negyedik legesélyesebbnek tartott – Nádas Péterre kevésbé figyelmeztek. (Tranströmer második helyen állt e százalékos esélykalkuláción.) Rossz májak szerint literátor egyetemista körökben ismertebbek Krasznahorkai jobbára rövidebb (újabban csak harminc-negyven oldal) terjedelmű könyvei, mint Nádas nagyregényei. De örömmel jelenthetem: mindketten rendelkeznek nimbusszal a fiatal generációban.

Szívesen végzett munkám volt 2002-ben – Kertész Imre Nobel-díjának apropóján – a Mandulák és mandulafák című szemelvénygyűjtemény összeállítása a General Press Kiadó számára. 102 év Nobel-díjas íróinak 201 gondolata kapott helyet lapjain. Kétszáz plusz egy alkotásrészlet – kizárólag részlet, hogy ne induljanak hendikeppel azok, akiktől nem lehet teljes munkát idézni egy kicsiny könyvben –, laza tematikájú, szubjektív fejezetes elrendezésben, a díj és a díjazottak iránti figyelemébresztés szándékával. Az antológia az 1957. évi kitüntetett, Albert Camus A mandulafák című írása sarjasztotta ötlettel választotta címét, szerzők és szavaik szimbolizálására, a termő és a termés összetartozásának érzékeltetésére. Jó lecke, feledhetetlen megmerülés volt: valamennyi életművel hosszasabban kellett ismerkednem, hogy minden írótól legalább egy – és senkitől sem több mint öt – jellemző, aforizmaszerűen ható fragmentumot kiszemelhessek. Néhány kedvenc szöveghelyem, közismert és közismeretlen Nobel-díjasoktól: „Minden második dán önerejéből lett szegényember…” (Johannes V. Jensen, az 1944-es kitüntetett); „Ha egy öreg meg egy ifjú emberrel találkozom, akik egymás mellett járnak, s nem tudnak mit beszélni: tudom, hogy az a két ember apa és fiú” (Roger Martin du Gard, 1937); „Alszik az angyal mind. Szent szégyenük, / hogy a szentek álma nem tud földi húrról” (Joszif Brodszkij, 1987); „Bármilyen szórakozott és gyakorlatiatlan ember volt, Gottliebből azért kitűnő Sherlock Holmes lehetett volna, ha ugyan olyasvalaki, akiből kitűnő Sherlock Holmes lenne, ráadná magát a detektívségre” (Sinclair Lewis, 1930); „Az ember a felebarátainak ír, vagy Istennek. Én úgy döntöttem, hogy Istennek írok, felebarátaim megmentése érdekében…” (Jean-Paul Sartre, 1964). A kötet közölte az első 102 év Nobel-díjasainak névsorát is, helyet hagyva, hogy az olvasó tolla a későbbi évek babérjait is bejegyezze.

Mi magyarok majdnem annyi Nobel-díjast köszönhetünk Simonffy Andrásnak, mint a Svéd Akadémiának. Az 1941 és 1995 között élt íróról már pár napja, a Berzsenyi-verskonferencia beszámolója alkalmával szót szerettem volna ejteni: meglepett, hogy – legalábbis mikor jelen voltam – az előadásokon nem hangzott el neve, holott a Dukai Takách Judit-tradíció felvállalásával, az új, dukai táj- és kishaza-választással, Berzsenyi Dániel munkásságának újragondolásával ő sokat tett Dani uraság (azaz Dyni Urfi) utóéletéért is. (Lásd erről még a nemrég eltávozott Czigány Zoltán öcs szerepű baráti könyvét: Posta Dukába, 2001.) Simonffyról Pattantyús József karikatúráját őrzöm:


A világnagy zsíroskenyér (1977) című novelláskötetében, Az igaz lecsóban egykori alma matere visszfényének, „az Eötvöstanoda utcai reálgimnáziumnak” a felidézésekor az elbeszélő önmagát és néhány osztálytársát mutatja be. Homola huszonhárom éves kora táján elméletileg bizonyította a legkisebb anyagi részecskék, a homolák és antihomolák létezését. Rögvest Nobel-díjat kapott. Harkály (Cambridge-ben már „herkeláj”) ugyancsak húsz és harminc között feleúton, egy angollal társbérletben az élet titkát, a kettős spirált fedezte fel; „1965-ben együtt vettük át a Nobel-díjat, ő a fizikait, én az irodalmit”. „…három Nobel-díjas egy osztályban, ez kétségkívül a várnál is jobb nevelői munka eredménye.”

Sajnos a három zseni, összetalálkozván, cseresznyepálinkától tüzelve sem tud megegyezni az igazi lecsó elkészítésének kérdésében, a paprika felszeletelésének mikéntjében, a lecsószotty-problémában. A homolaelméletet hamarosan megcáfolják, a kettős spirál géniusza elhízva Ehetők-e a mérgesgombák? címmel tesz közzé ismeretterjesztő munkát, az író-elbeszélő reklámszövegírónak szegődik: a szatíra (és az egész) kötet spleenesen legyint rá, hogy az álom még nobelileg sem azonos a valósággal.


Tarján Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.