hirdetés

Tájkép billencs teherautóval

2008. április 26. - Gács Anna

megtorpanok tanácstalanul, aztán hirtelen kitágul előttem a kép, és meglátom az egészet: a napfényben úszó parkot tele pólóra vetkőzött emberekkel, a műtóba kavicsot dobáló gyerekeket, és egykettőre világos lesz, hogy a tűzoltó autó is csak a játék része, a súlyos sisakok alatt gyerekfejek forognak a hozzájuk képest hatalmas kormány mögött, sorban állnak a vezetőfülke előtt, hogy pár percre szuperhősök lehessenek.
hirdetés

Elmarad – mondja István, ahogy belépünk a Millenáris parkjába, és tényleg ott áll középen egy tűzoltóautó, szirénázik egy rövidet. Nem tudom, mi erősebb bennem, a megkönnyebbülés vagy a bosszúság: minden szereplés előtt eléggé szorongok ahhoz, hogy titkon azt kívánjam, inkább ne is legyen meg, ugyanakkor ott van egyfelől a befektetett munka, másfelől meg egyszerűen az, hogy most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok ezekre az emberekre. Szóval megtorpanok tanácstalanul, aztán hirtelen kitágul előttem a kép, és meglátom az egészet: a napfényben úszó parkot tele pólóra vetkőzött emberekkel, a műtóba kavicsot dobáló gyerekeket, és egykettőre világos lesz, hogy a tűzoltó autó is csak a játék része, a súlyos sisakok alatt gyerekfejek forognak a hozzájuk képest hatalmas kormány mögött, sorban állnak a vezetőfülke előtt, hogy pár percre szuperhősök lehessenek.
 
 
 
(Tűzoltó-ügyben egy kissé érzékeny vagyok mostanában, a napokban ugyanis egy tanszéki értekezlet kellős közepén felhívott a házunk közös képviselője, és amikor beleszóltam a telefonba, hogy majd később visszahívom, üvölteni kezdett, hogy „Anna, Anna, ne tegye le, ég a lakásuk, most telefonált a szomszéd, hogy dől ki a füst az ajtón.” Szeretem azzal áltatni magam, hogy bár a hétköznapokban aggasztóan szétszórt és szórakozott vagyok, vészhelyzetben megacélozódik a lelkem, mint a Terminátoré, egy ragadozóéval vetekednek az ösztöneim és egy autista következetességével cselekszem. Most egykettőre összeomlott ez a mítosz, álltam üvöltve, remegett a lábam, a kollegáim pakolták össze a táskám és hívták nekem a taxit és nyomtak pénzt a kezembe, én csak vonszoltam magam. A taxiban aztán módosult a hír, most már valaki más lakása égett, hozzánk csak a füst szállt fel, otthon pedig ott várt István, aki mintegy másfél kilométerről rohant haza a gyerekkel, amikor riasztottam, közben azt hajtogatta nekem a telefonba, hogy „de rá se gyújtottam”, most pedig állt a lépcső aljában, és tárgyszerűen közölte, hogy az történt, hogy az alattunk lakó odaégette a pörköltet. Bokáig izzadtan, némán felcipeltük a gyereket a harmadikra, és még csak meg sem álltunk becsöngetni jó étvágyat kívánni.)
 
Gyönyörű, önfeledt piknik a könyvfesztivál, szinte hihetetlen, hogy ez itt van, Budapesten, Magyarországon, most. Bár a program szerint én vagyok a házigazda az ide látogató európai elsőkönyvesek beszélgetésén, mégis inkább olyan, mintha nem ők jöttek volna ide, hanem mi mentünk volna oda, tulajdonképpen bárhova, ami nem itt van, de persze ezt automatikusan úgy szoktuk érteni, és én is úgy értem, hogy inkább tőlünk nyugatra, mint keletre (mely ügyben érhetik az embert meglepetések).
 
Nem sok időm van a beszélgetésig, körbesétálok, csevegek egy sort, aztán indulok a Fogadóba. A parkban szembejön egy csapat elsőkönyves, épp most irányították át őket a Jövő Házába, hogy ott lesz a beszélgetés (kezdem kicsit otthon érezni magam), telefonálgatunk, téblábolunk, aztán elsimul ez is. Még valamennyi közönség is összegyűlik (a második felére majd szinte tele lesz a terem), és belekezdünk, az angol miatt néha elég nyögvenyelősen, olykor szinte csak jelzésszerűen, fél szavakban, mintha nem is az volna a fontos, ki mit gondol erről vagy arról, hanem inkább egy erőteljes, egyértelmű gesztus volna ez az egész. Mint ahogy az is. (Rákérdeztem a Liter Gena jelentésére – lásd tegnap -, de Agda Bavi Pain határozottan visszautasította a választ, mondván, hogy „it’s sexual”. Most már tényleg nem nyughatom, míg meg nem mondja valaki. Na jó, azért van egy tippem.)
 
 
 
Utána a nézők közül valaki körbeviszi a brosúrát, és aláíratja a résztvevőkkel, egy kis segítséget kér, mert nem tud mindenkit azonosítani. Az a gyanúm, a beszélgetés alatt nem is volt ott, csak az aláírásokra vadászik. Miközben megmutatom neki, akit keres, azon töprengek, hogy vajon a most begyűjtött aláírások között van-e olyan, amelyikre később különösen büszke lesz (esetleg még el is tudja adni? – Bret Easton Ellisnél állítólag órák óta kacskaringózó sorok állnak). Ha a szövegeket, a személyes fellépést és a kultúrföldrajzi adottságokat is figyelembe veszem, akkor az osztrák Angelika Reitzerre, a német Thomas von Steinaeckerre (neki még a neve is olyan) és a portugál Jacinto Lucas Piresre tippelek.
 
Itthon itt vár a Granta új száma, benne Joshua Ferris, akiről kedden írtam; ez a novella akkor jó ellenpróba lesz. Az ő aláírása alighanem pár év múlva komoly piaci értékkel bír majd, addigra elkészül az első film, ahogy a könyve főszereplőjének a regényéből is filmet forgatnak George Clooney főszereplésével. De hogy mégse George Clooney-val végződjön ez a nap, ami a könyvek jegyében telt, álljon itt a zárómondat egy könyvből, amit ma délután vettünk, elsősorban a benne fellelhető számtalan munkagép (úgymint kotrógép, billencs teherautó, betonkeverő, toronydaru, teherautó, rakodódaru, építkezési kocsi) miatt, és eddig mintegy tizenkétszer kellett felolvasnom: „A munkának mára vége. Az építőmunkások összetakarítanak, majd fáradtan hazamennek.”

Gács Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.