Freedom is just another word for nothing left to lose.
 
Éjjel-nappal. megfeszülten dolgozom: zenét hallgatok. Nemes rockzenét és vegyes popzenét. A legkedvesebb feladatom ebben a múltásó melóban.
Fantasztikus rétegek vannak a dalszövegekben. Persze, tudom: ugyanezek a szövegek egyszersmind a misztifikáció legegyszerűbben kamatoztatható hangulatteremtő eszközei is. De az ember mélyebbre megy, s – ahogy a Rejtő-szövegekben – rátalál arra a szintre, ahol a korabeli létezés bonyolult kondíciói szinte elevenen rögzültek a nyelv máig ép valóságában. A volt-lét ott látható a szavakban, mint jégtömbben a hibernálódott lények. Ha meg nem is éleszthető, azért körbejárható, és kifejezetten jól megfigyelhető egy csomó bennragadt mozdulat.
Itt van mindjárt az első számú slágvort: a szabadság. Pontosabban: freedom (bár aztán a kicsivel későbbi magyar dalokban is bőven adagolják). Az angol példákat kilószám lehetne idézni. Rengeteg szép példányt emelhetnék föl pl. az elvágyódásos típusra, when I look to the West and my spirit is crying for leaving… De a legnagyszerűbbekben, amelyek a fajsúlyuk miatt ki is nehezednek ebből a tömkelegből, azokban már a sóvárgás ott hordja magában a kudarc sejtjeit. Mint ez a fönti, a nyitó idézet. Vagy mint az Eagles-féle gyönyörű Desperado költészetszintű sorai: And freedom – oh, freedom: well, that’s just some people talking – your prison is walking through this world all along. Vagy John Lennon Mother-ja: I couldn’t walk – and I tried to run. És ha csak az az egyetlen nagy  Dylan-dal lenne itt példaképpen, aminek már a címe is olyan sűrű volt, hogy Mick Jagger elkívánta bandanévnek: Like a Rolling Stone, ha csak azt idézem, hogy How does it feel: to be on your own – with no direction home – a comlete unknown – like a rolling stone? – több és pontosabb ez minden tanulmánynál.
Minden efféle írás beleütközik a kérdésbe: vajon mi közünk volt nekünk itt, Magyarországon ezekhez a tragikus külföldi motívumokhoz? Csak az, hogy helyettünk írták. Cseh Tamás (na persze, Bereményi) még így kiált fel: Ó, az a rohadt énekes! Miért nem énekelt magyarul? Néhány évvel később mi már beletörődtünk, s rá is szoktunk, hogy angolul szólaljon meg, amit gondolunk. Hogy ezek a szövegek, igen, minket írnak le, hiába születtek mindenféle angliai gyárvárosok borús ege alatti szürke téglafalak tövében, vagy a hihetetlen naplementék felé rohanó országutakon a nagy amerikai semmiben. Közösen használtuk a kor dalait. Mégis van tehát megnevezhető korszak? The age of Aquarius – így definiálta a Hair.
S ez az egyetemleges Vízöntő-kor vajon hová tevé boldogtalan fiait? I’m not tryin’ t’ cause a big s-s-s-sensation: I’m just talkin’ ’bout my g-g-generation. Az én generációm nem egy egész nemzedéknyi ember. Az én személyes generációm egy nemzedéknek csak szabálytalan töredéke: veszendőiből, bolondjaiból, sérültjeiből, sújtottjaiból toborzódott. A szabadság rabjaiból. Öngyilkosjelöltekből, önpusztítókból, családi hajótöröttekből, személyiségproblémásokból. Akik voltak goliard-ok, intrikusok, fonákok, clownok, kívülállók, álmodók, csellengérek, s akikből kikerültek a magukkal küszködők, idegbetegek, deviánsok, alkoholisták, félbemaradt emberek, hullák. I hope I die before get old.
A 70-es évekre itt (úgy értem, Magyarországon) már nemigen maradt akár csak egy hamis vezérlő jel is. A korszak egy árva illuzórikus hazugság nem sok, annyit sem tűzött homlokára. Korszakom már csupán egy fakó, cseplesz kis műanyag vöröscsillagot viselt homlokán, azt is csak úgy lazán, félrecsapva: alatta minduntalan ravaszdian kacsintgatott, mint egy sunyi részeg melós, aki már minden tartását elveszítette, s azt se bánja, ha rányitnak a sarki kocsmában, csak az állásából ki ne tegyék. Ez a világ már nem volt közvetlenül életveszélyes – annál veszélyesebb volt a távlat teljes hiánya. De honnan került a tudatunkba az a szinte klasszikus nagyságrendű perspektíva, amelynek hiányát istenített sztárjaink fájdalmas visításával igyekeztünk egydimenziós korunk tudomására hozni? A világ, amit készen kaptunk, egy züllésnek indult provincia a birodalom komolyanvehetetlen, ám keményen betartandó törvényeivel, aminek keskeny folyosóin az elviselhetetlenség belső határait súrolva, sietősen, hátra-előre lesve kerülgették egymást az elődeink, a világ, aminek szűk falai közt a távlatok után sóvárogtunk – soha nem ígért semmi hasonlót. A távlatok utáni vak sóvárgásunkat visította ki a zene.