hirdetés

"Táncoljatok! Különben végünk!”

2012. május 21. - 2000 folyóirat

Ha hétfő, akkor 2000. Amióta a 2000 van, azóta hétfőnként tartjuk a szerkesztőségi üléseket. - Ezen a héten a 2000 folyóirat szerkesztői írják a műhelynaplót, elsőként Szilágyi Ákos.

hirdetés

Ha hétfő, akkor 2000. Amióta a 2000 van, azóta hétfőnként tartjuk a szerkesztőségi üléseket. Valahogy így alakult: a többségnek a hét első napja volt a legmegfelelőbb, aztán belénk idegződött: hétfőn délután ötkor szerkesztőség. A szerkesztői munka üzemszerűségének ez az egyetlen látható jele (és mindinkább: utolsó foszlánya) a 2000-ben, amúgy semmi. Az üzemszerűség kialakulását kezdettől fogva gátolta a szerkesztőségen belüli irányítási és felelősségi hierarchia teljes hiánya (nincs tényleges főszerkesztő, minden szerkesztőnek bármely írással szemben vétójoga van, mindenki mindent olvas és mindenbe beleszól, gyakran még elfogadás és leadás után is, mondván: ő még csak most olvasta, mert nem volt itthon vagy nem kapta meg időben az írást stb. stb.). De van itt még valami, amit házi használatra az „utolsó pillanat” jogának neveznék: ezzel nem annyira a lap leadásának utolsó pillanatára szeretnék utalni, mint inkább ennek ellenkezőjére, hogy nincs ilyen pillanat, mivel a leadás „utolsó pillanatát” mindenki a maga szája íze szerint értelmezheti, a lapleadásnak nincs szigorúan vett és főként betartott határideje, ami természetesen képtelenség. Van, aki ezt észre sem veszi, és van (például e sorok írója), aki néha üvölteni tudna emiatt, de a következmények ostora mindenképpen az olvasókon csattan, akik nem tudhatják, hogy a hónap elején, végén vagy közepén keressék az új számot a standokon (vagy ha előfizetők, mikorra várhatják a lap kézbesítését). Itt a májusi szám, ez is most, május végén fog csak megjelenni. Ép ésszel felfoghatatlan, hogyan maradhatott fenn huszonnégy hosszú éven át egy olyan lap, amely a lapszerkesztés égi vagy természeti törvényeinek fittyet hányva szerkesztődik. Én sem értem, csak tapasztalom: 2000 umom nye ponyaty.


Az első szerkesztőség tagjai1989-ben a New York kávéházban, balról jobbra: Lengyel László, Török András, Bojtár Endre, Szilágyi Ákos, Herner János, Margócvsy István, Horváth Iván

 

Ami azt illeti, eleinte − jó tíz éven át − csütörtökön is találkoztunk a New York kávéházban: a karzaton tartottunk szerkesztőségi fogadóórát, a Nyugat emléktáblája alatt. Mozgalmas időszak volt ez a lap életében. Aztán a kávéház kezdett turisztikai nevezetességgé átalakulni: egyszer csak azt tapasztaltuk, hogy az asztalunk mellett elhaladó turistacsoportok számára mi is kiállítási tárggyá, muzeális látványossággá váltunk: miránk is úgy mutogattak, mintha a dicső múlthoz tartoznánk (ki szerkesztett már akkor is kávéházban irodalmi lapot?), mintha színpadra vinnénk és eljátszanánk csak, amit teljes komolysággal és önfeledtséggel csináltunk: folyóiratot egy kávéházban. Később, amikor a New Yorkba jószerével már be sem lehetett lépni anélkül, hogy ne szurkoltuk volna le a kötelező alapfogyasztás összegét (márpedig fillértelen vagy filléres gondokkal küszködő szerzőink számára ez áthághatatlan akadályt jelentett), áttettük a csütörtököket a Centrálba, de itt már valahogy nem találtuk a helyünket: lassan elsorvadt a csütörtök délutáni szerkesztőségi fogadóóra intézménye. Maradt a szerkesztőség, amely hosszú vándorlások után az Alkotmány utcában kötött ki: a néhai Curia épületében, a Politikatörténeti Intézetben béreltünk irodahelyiséget. Ez év elején takarékossági kényszerintézkedésként ezt is feladtuk (épp időben, mert az állam most akarja „megtisztítani” az egész épületet az Intézettől és az intézeti levéltártól, hogy újra a Curiának nevezett Legfelső Bíróság épülete legyen).

Így hát ma már szerkesztőségi helyiségünk sincsen. Nemrég számoltuk föl. Ezt fényképpel is alá tudom támasztani: a képen egykori szerkesztőségi irodánkban Margócsy István és Nagy Mónika Zsuzsanna látható − fölszámolás közben.

Tegnap sem a szerkesztőségben találkoztunk: ezúttal Margócsy István látott vendégül egyetemi szobájában (máskor a CEU-ban dolgozó Trencsényi Balázs vendégei vagyunk, megint máskor Bojtár Endre otthonában jövünk össze, vagy valamilyen kávéházi-romkocsmai asztalnál találkozunk). Nem szerkesztőség ez már, hanem cigánykaraván. De mivel, mint mondtam, a 2000 szerkesztésére az első pillanattól fogva az üzemszerűtlenség nyomta rá bélyegét, ez a nomadizáló szerkesztőségi életforma nagyon is megfelel nem létező helyünk szellemének. Valójában tegnap nem is szerkesztettünk, hanem interjút készítettünk: az az ötletünk támadt, hogy meghívjuk a néhai szíriai magyar nagykövetet, a kitűnő anglistát, sokunk régi barátját, Medgyes Pétert, hogy tőle tudjunk meg minél többet arról, mi a fészkes fene zajlik most Szíriában, egyáltalán ki kicsoda ebben az egyre véresebb polgárháborúban, főként pedig, hogy miért folyik a háború, kik és miért akarják megdönteni éppen most a személyi hatalom rendszerét, az Aszad-család diktatúráját? A beszélgetés fantasztikusan érdekes és nem utolsósorban szórakoztató volt: egészen új geopolitikai és kulturális koordináták közé helyezte az eseményeket. Júniusi számunkban olvasóink is megtudhatják, hogy a globalizált világ puskaporos hordójának − a Közel-Keletnek − nem Szíria-e a sercegve égő kanóca.    

A 2000 egyidős a rendszerváltással, ami persze ma már, hogy a 2010-ben lezajlott „ellenrendszerváltás” után, mióta deklaráltan és tapasztalhatóan is másik, új rendszerben élünk, annyit jelent csupán, hogy a 2000 is a holt múlt, a demokratikus ancien régime, a régi világállapot (Gutenbeg-galaxis, miegyéb) csökevényeinek, makacs lerakódásainak egyike. Most, hogy huszonnegyedik évfolyamába lépett (léphetett!), már csak árnyéka önmagának. Mint a szellemi kultúra területén szinte minden − múzeumoktól a könyvtárakig, egyetemektől a könyvkiadókig. A szellemi kultúra − most, hogy globális gazdasági leértékelésének végső szakaszában az állam is magára hagyta − mindinkább egyfajta árnyjátékká alakul át. Önnön árnyékává válik szinte minden, amiben még egy csepp szellem, egy csepp élet, egy csepp igazság van, ami nem kozmált oda a tömegkulturális giccs − piaci és állami giccs − világalapzatához. Szeretném persze hinni, hogy tartjuk a frontot: él szellem, áll magyar kultúra még. De persze már alig áll. Alig áll a lábán.

Pár hete, éjfél körül − éjféli tévénéző vagyok, pontosabban éjféli filmvadász − a Duna televízión került elém véletlenül Wim Wenders Pina Bausch-filmje, amit tavaly sajnos elmulasztottam megnézni moziban  (pedig, mivel 3D-s technikával készült, egy alkalommal a Corvinban is vetítették) és lenyűgözött ez a világvégi melankólián a művészet csodájával felülkerekedő film, illetve a filmből − pontosabban a filmben metonimikusan: társulatának tagjain és táncművészeti alkotásain keresztül megjelenő személyből − elementáris erővel áradó, felszabadító vigasz, hogy mindennek ellenére mindez − ez a csoda: az élet-csoda és a művészet-csoda − még mindig van, még mindig lehetséges, még mindig vannak, akik semmibe véve a világ törvényeit, kitartanak a szükségtelen, a haszontalan mellett, amiért élni egyedül érdemes, ami maga az igazi és igaz élet. A film legvégén az üres nézőtér előtt, egy pillanatra megjelenik a színpad félhomályos hátterében leengedett vetítővásznon Pina Bausch vékony, árnyékszerűen hajladozó és a világ nézőtere felé búcsút intő alakja, hogy amint lelép a színpadról − az életszínpadról − és alakja végleg a homályba vész, egyetlen mondatot hagyjon örökül övéinekmindannyiunknak: „Táncoljatok! Táncoljatok! Különben végünk!”

Szilágyi Ákos                                                                

2000 folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.