Nem kell hajnalban indulni, ez azért jó, mert a fölkelés mindig kínszenvedés. Az autópálya gyors menet, és amikor a Balaton mellől lefordulok a kaposvári útra, mindig, de kivétel nélkül mindig az orromban érzem az ábrahámhegyi nyár erős illatát; semmi virág vagy növény, hanem a napsütés illata ez, az augusztusé meg a melegé. Ülünk az árnyékos teraszon, szemben egymással a két laptop fölött – szeretem ezt, és nagyon várom. Mert nincs benne semmi rizikó: tuti, hogy nagyon jó lesz.
Ezt a negyvennyolc kilométert Kaposvárig ugyancsak szeretem, a lankás Somogy, hát persze – éjjel igazi vadaspark; vagy két hete láttunk sok őzet (Ádám, Nádasdy: nem őzt ez?!), kisrókát, nyulat. Félek is egy kicsit; egyszer egy öngyilkos fácán szállt neki tiszta erőből oldalról az ablaknak – és nekem kép- és hangmemóriám van, képet-hangot nem felejtek. Mindent mást nagyon is.
Aztán bekanyarodom az egyetem udvarára, és amikor lecsukódik mögöttem a sorompó, jön a nagy nyugalom: nincs más, csak ez itt, a színészhallgatók, a tanszék, a kollégák, a tanítás. Ezért jó vidéken tanítani; itt nem nyomaszt, hogy valahol máshol kéne lennem, intézkedni, szervezni, találkozni, befizetni, kifizetni, vásárolni, háztartani. Észrevettem, hogy itt türelmesebb vagyok – semmi ebb: türelmes vagyok, és kész. Hiszitek vagy sem, kedves barátaim.
A Brecht-óra fáradt volt – nem én, hanem a gyerekek; nehezen vették föl a tempót, ahogy mentünk befelé Gruse és Acdak történetébe, tekintetünket a brechti drámaszerkesztésre függesztve, hisz ez a tananyag, ugye. Az elsősök virgoncabbak voltak; Molière-t lezártuk, és Racine-ra tértünk – Corneille majd csak utána jön, ma Phaedra volt, nagy kedvencem. Takács Kati gyötrődő Phaedrájáról meséltem egy kicsit, meg Bálint András nyűgös Theseusáról; emlékszem, mennyire a terhére volt az egész kavarodás, csatából jön, megfáradtan, rezignált értelmiségi, és akkor jönnek itt neki a nagy szenvedéllyel, bűnnel, és megint cselekednie kell. Rosszul, persze. (A Kaukázusi…-nál meg a Zsótér rendezte előadásból Básti Juli Gruséjáról és Börcsök Enikő nagyhangú Acdakjáról meséltem – mondom, hogy a képekre emlékszem.)
És Jane Austen volt még; csak azért sem a Büszkeség és balítélet, hanem az Értelem és érzelem – ez a regénykurzus arra való, hogy olvassunk, mert nem olvastunk még eleget, és hogy megtanuljunk olvasni, mert nem tanultunk meg eléggé. Ezért aztán mindjárt az első évben belehajtom a gyerekeket Esterházy Péter A szív segédigéi című könyvébe – kajánul nézem az értetlen tekinteteket, hallgatom az elutasítást, aztán belevágunk; és néhány héttel később a pontozásnál (ja, mert pontozunk az elején és a végén: tíz a maximum, kezeket föl, akinek tíz pont, kilenc, és így tovább) a kezek a felső tartományban emelkednek a levegőbe. Ez is jó.
Délután mesterségórák vannak – én ülök a szobában, és revizorolok, jönnek a cikkek rendületlenül. Közben a fejem fölött valami bútorféléket dobálnak – próbának hívják -, lentről meg századszor, de egyre jobban szól az „Éjjel az omnibusz tetején”.
Aztán este egyéni próbák, a feladatok megoldása – néha barangolok ebben a mi külön kis épületrészünkben, ami a színházi tanszék -, be-benézek a mesterségtermekbe, dőlnek a gyerekek jobbra-balra, baljósan és hülyén mondom, hogy nem kéne belemerülni az éjszakába, mert reggel óra. Saját gyerek távollétében a másokét nevelem, nem vagyok én komplett…
Dickenset olvasok, a Két város regénye jelenik meg hamarosan új fordításban, nyolcvanvalahány év után; angolul olvastam még az egyetemen, és most elvállaltam, hogy írok róla, hiszen nemrég tanítottam a Szép reményeket, ami szerintem a legeslegjobb regénye. Ezen a Két városon is érződik a folytatásos írás – én nagyon bírom az ilyet: nagytotállal kezdődik minden fejezet, hiszen az olvasót hétről hétre újra be kell vinni a saját világba. Mondjuk, egy francia városnegyed, a szegényeké. Színes tabló az utcákról, mintha fentről látnánk, koldus araszol, asszony rángatja a gyerekét; aztán ráközelítünk egy utcasarokra, kocsma, mi más. Aztán a kocsmáros, és a pult mögött üldögélő feleség, aki kötöget, de azért vizslató tekintetét le nem veszi a terepről, no meg a férjéről, akit évtizedek óta pillantásokkal kommandíroz. Aztán ráközelítünk az egyik asztalra, amelynél hősünk és hősnőnk ül. Megérkeztünk. Zseniális.
Éjfél, mi más; bagoly típusú barátaim sorban rám szólnak a skype-on (a család is: mindenki jobban van, az egyiknek a háta fáj kevésbé, a másiknak a torka, csupa jó hír). Sándor Erzsi lelkendezik, ő ma látta a Riminit, amit én tegnap; Szüts Miklós szintén lelkendezik, mert Darvasi új drámáját olvassa… A tíz parancsolat egyike a téma – nem tudjuk kitalálni, melyik, a darab sorozatos gyújtogatásról szól, tényleg, melyik lehet az? Tíz drámaíró ír drámát a Nemzeti felkérésére a tízparancsolat tíz parancsolatáról – közeleg a határidő, sokan verik most a klaviatúrát. Bőséges drámatermés ígérkezik tavasszal (már ha lesz tavasz, de időjárásról többet egy szót sem), belekezdtem ebbe a dráma-stafétába is, itt a Literán, de erről nem most, hanem majd máskor írok inkább. Mert mindjárt jön János bácsi, a mi saját portásunk, kitereli a gyerekeket, és engem is. Muszáj aludni – de előtte még egy kis Dickens.

Csáki Judit