hirdetés

Tányérszéli szavak

2008. május 29. - Centauri

Az öt kilós betűtömeget megemelve világosan éreztem: nem más ez, mint egy regény. Szétverve. Protonkarakterekben. A feladat tök egyszerű. Össze kell rakni, csak ennyi ez. Gondoltam viszek egyet valakinek, aki várja már az első fejezeteket, és a kezébe nyomom az öt kilós csomagot: „Bár még dolgozni kell rajta, csiszolni, húzni, szerkeszteni, átrendezni a szórendeket, sőt a betűrendet is, de a lényeg voltaképp már így is látható.” Igen, így néz ki egy regény, amikor kiveszem a mikrohullámúból. Így néz ki az alapanyag.
hirdetés

Néhány napja egy nagykerben lenyűgöző árucikkre bukkantam. Betűtésztára. Ettem már én is betűlevest, kiraktam én is annakidején a magam szavait, mondatait a tányérszélen. Két ilyen tányérszéli szóra emlékszem is. Az egyik: Olga. Keserves eset az, ha az ember cserfes és undok padtársa a fejébe veszi, hogy szerelmesek vagyunk belé. Ezért nagyon nehezteltem Olgicára, intőt is kaptam miatta, mert trágárságot küldtem neki a farsangi diákpostán ötven fillérért. A másik szó, a gébics volt, ugyanis abban az időben, amikor az osztálytársaim az egész nagyszünetben Olga és barátnőinek látványosan formálódó fenekét mustrálták, és a napi diákfiú-hírek közé tartozott, melyik lány jött aznap a legvékonyabb blúzban, ebben az alapvetően kétségbeejtő időszakban én többször is magabiztosan kijelentettem: a hím tövisszúró gébicsnél nincs szebb. Valamivel később módosítottam az álláspontomat, és úgy gondoltam, hogy a castingon jó eséllyel indulhat a vetési varjú, a holló, a sirály, a seregély és a hattyú is. Legvégül persze behódoltam a hormonok tudatmódosító hatásának, és az eleve röpképtelen vagy szárnyaszegett lányokat egy ideig előzékenyen engedtem be a madarak és egyéb szállongó lények sora elé. Ennyit a tányérszéli szavakról (és a Madeleine kekszről). Szóval ismerem jól a betűtésztát (az is mély nyomot hagyott bennem, amikor a blues-kocsma piszoárjában láttam kihányt, kisvadászos betűkészletet), ám most mégis újszerű és brutális volt a találkozásom vele. Árulták félkilós, kilós kiszerelésben, de a tantusz az ötkilósnál esett le. Hatalmas áttetsző nejlonzacskóban temérdek, apró betű, érzésem szerint Times New Roman (12-es betűméret). Beteges késztetést éreztem, hogy amennyit csak lehet megvegyek, és otthon, csöndesen megőrülve, óriási kartonlapokon a fél kilósokból novellákat rakjak ki. Maradék nélkül. Vajon a tésztagyártók figyelembe veszik, hogy a nyelvben az egyes hangzók milyen arányban fordulnak elő? Ha nem, az dráma. Az kín. Nemcsak kirakni, de megenni is.
 
Drága barátaim, nyelvészek, írók és olvasók, kezdeményezzük, hogy törvényerejű rendelet szabályozza a betűtészta összetételét! Noam Chomsky generatív grammatikájára és hitemre mondom: fontos ez. Legalább annyit érjünk el, ha mást nem is, hogy a csomagoláson a szavatossági idő és a karcinogén szerösszetétel mellett tüntessék fel: az áruba bocsátott betűafrik melyik nyelv hangzóarányait tükrözi, így az angolszász szerzőt nem őrjíti meg a kisgörbői betűtészta e-túlsúlya, s az avar tollforgató vérágas szeme sem forog, amikor a königsteini levesbélésből egyre-másra bukkannak fel a sárfeszek, amelyekkel a legnagyobb jó indulat és ihletettség mellett sem tud mit kezdeni, hacsak nem használja őket iniciálé gyanánt vagy nem tekinti őket elbarmolt B betűnek.
 
Az öt kilós betűtömeget megemelve világosan éreztem: nem más ez, mint egy regény. Szétverve. Protonkarakterekben. A feladat tök egyszerű. Össze kell rakni, csak ennyi ez. Gondoltam viszek egyet valakinek, aki várja már az első fejezeteket, és a kezébe nyomom az öt kilós csomagot: „Bár még dolgozni kell rajta, csiszolni, húzni, szerkeszteni, átrendezni a szórendeket, sőt a betűrendet is, de a lényeg voltaképp már így is látható.” Igen, így néz ki egy regény, amikor kiveszem a mikrohullámúból. Így néz ki az alapanyag. Épp ilyen minden, amikor – mint a damil – elpattan benne a rendezőelv, s eliramlik belőle az életerő. Ilyenné válhat egy pillanat alatt a megszakítások nélküli élet; így alakulhat a tartalmas élet laktató étellé. A lehetőség, az utolsó kudarc ereje pedig akkora, hogy szinte csábít: feszítsem a végletekig a húrt, a damilt, amire betűim, szavaim, tetteim vannak felfűzve. Lássam, mikor pattan el, meddig bírja, meddig bírom, és ha szétgurul, széthullik minden, ha fazékban, a menzán végzi minden ötlet, akkor mi van? Nem csoda, ha időnként valóban elszakad a cérna, ahogy mondják, hogy a nagy kirakósdi közepette néha szétesek, de a legrosszabb esetben is, azon a menzán, ahol nincs lekvár a buktában, és csak „bukta” van, egyfolytában, még akkor is ott a tányérszéle, a sors margója, ahol újra meg újra összerakhatom, amit előző nap magamban és önerőből szétvertem; ez vigasz, ez erőt ad, és vakmerővé tesz; ez a lehetőség újra és újra adott – egy darabig.
 
Végül is nem vittem ajándékba betűtésztát, de akinek szántam volna, megkérdezte ma, mi legyen a marhahúslevesben: cérnametélt vagy galuska? Betűtészta, mondtam. És bár állította, hogy a környéken nem kapni (csak vidéken), mégis, amikor boltba ment az első, amit meglátott, a betűtészta volt.
 
Holnap újra utazom, elmegyek a régiségkereskedőhöz, s onnan vissza oda, ahonnan jöttem. Ahol nyáron is köd száll fel a völgyből, ahol régi edények cserépdarabjai bukkannak fel a földből, ősszel pereszke nő a fenyő alatt, ahol felhőkre és függőágyra néz a szobaablak, és ahol betűtésztát mind a mai napig főznek. 
 

Centauri

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.