Mert vegyük például, akárha csonka gúlát, a pénteki napot.

Az azt megelőzővel szemben volt benne egy látható főzelék, amely krumpli és tejfölös és ecettel finoman meghintett, mellette fél tucat kovászos uborka. Ezt kívánta a szervezet. A motívumhoz főtémaként ajánlott Keresztury Tibor örökbecsű interjúja Ebedli Zoltánnal és Törőcsik Andrással (A vaddisznó rokona című remek szöveggyűjteményben fellapozható!), a két utolsó virtigli tehetségű magyar futballistával, akik arra a kérdésre: Milyenek is voltak azok a legendává magasodott éjszakák? , egyikük csak azt válaszolta: Nem mentünk mi mindig, csak ha kívánta a szervezet. Tehát a korai ebéd, aztán a litera-napló, aztán Esterházy Esti-könyvében elkövetett újabb lépések, majd brazil-portugál ismét Németh Gáborral. A brazilok mintha tíz, bármely színvonalat meghaladóan képzett védővel játszanának, erre jutottunk zaccos rezignáltan. Aztán itthoni pepecselés, újságok és félszemmel a spanyol-csizma, ahogy szorul a chileiek lábán. De hát kérem, mondja magában a naplószámos, még mindig csak Rilkénél tartunk?!: a valóság és a tények, ugye, ahogy divergálnak, másképpen: a tények fedezékében lapuló valóság, a hozzáférhetetlen, a megnevezhetetlen? A feltárhatatlan. A naplósegéd ekképp elégedetlennek mutatkozott saját maga előtt, illetve épp mutatkozik; a mondat, annak alanya és tárgya és ideje ehelyütt teljes adekvációban áll. A adekváció szép, önmagáért teszik, de nem maradhat annyiban; ugyanis a tegnapi estébe egy májusi nap kért bebocsátást; csöndesen, noha kitartóan kopogott, persze csupán udvariasságból, mert ismerte a járást jól, tolvajkulcs sem kellett, hogy betoppanjon aztán. Azt szerette volna, ha foglalkozik  vele, visszatér rá, elgondolja a naplóadó, ad absurdum füzet nyitok, tollat ragad. Ellátja a baját; leírja. Utóbbi tervét csak részben teljesítette a naplólatolgató, nem kerekedett ki a nap teljesen, viszont néhány szép lábjegyzetben, léptékes emléktérképben valamely fragmentált formát mégis kapott az a majálisos, verőfényes szombat, amelyen, egy kósza ötlettől elragadtatva, az érzeménybe szüleit is beavatva.

Személygépkocsival Tátra indult, ahol anyai nagyszülei éltek, akiknél nyaranta tizenhárom éves koráig gyerekeskedett. Nem tudta pontosan, mi izgatta, ma sem tudja, mi vitte erre (arra), azt sem, mire volt kíváncsi, pontosabban: miért volt kíváncsi? Harminc éve hagyott ott maga mögött egy hosszú, a salakba mélyen húzódó bicikli-féknyomot, farolt egyet még utoljára, jóllehet nem tudta persze, hogy ez (az) lesz az utolsó farolás. Porzott a fekete salak. Salakos volt az az utca. Nem sokkal később a farvető nagyapját végzetes betegség ütötte el; a nagyszülők hozzájuk költöztek, a táti lakást eladták. Ekkoriban a naplovag a lehető legtávolabbra került minden felmenőjétől, lelkében forró gyűlölet izzott, szemében hideg lángok táncoltak szünet nélkül, bár otthon lakott, az étkezésekre zsugorodó együttlétek során levesét némán kanalazta, pörköltjét ripsz-ropsz kapkodta be, hogy rohanhasson tovább, akár a szobájába, akár a környező presszók könyöklőihez. Így eshetett, hogy a lakás eladásában sem vett részt, amennyiben annak tárgyi világára nem vetett gondoskodó pillantást, nem ment le, nem nézett körül többet soha. Ezért maradhatott csöndben, mostohán ott, sorsára hagyottan, nagyapja méltóságos kerékpárja és az ő saját kempingje, maradhatott ott a Marchall-segély helyett érkezett hatalmas ömlesztett-sajtos doboz, ezért egy bajonett a kamrában, ezért néhány sejtelemesen csillogó ásványdarab, ezért egy öreg táska. Lehet, hogy ezért akart most eljutni oda; nem hogy ezeket megtalálja, hanem utólagos kegyeltből, tiszteletadásból. Nem tudja, majd egyszer válaszol, biztosan.

Apjával és anyjával ült azon a délelőttön autóba tehát; nem részletezendő minden, most az sem, mit jelent ez (kb. egy közös tévévásárlással, ha összehasonlítható), annyit biztosan, hogy egy ideje elöl ülhet, az anyósülésen, nem kell hátul aludnia át végeláthatatlan kirándulásokat az „elszakított területek” felé, a kastélyok, a várudvarok, a főterek és a temetők gerontofil világába. Istenem, gondolta Tát felé, ezt az utat is hányszor! Vasárnapi vizitek, valahogy mindig felhős ég, hallgató házsorok, kutyaugatás cakkozta délidő. Most meg rohan a táj, gyorsabb, mint a Suzuki, elébük rohan, már ott is vannak. A naplovar egyetlen pontot, egyetlen egy istenáldotta pontot sem talált volna meg, ahol erre vagy arra kellett volna kanyarodni; megtette ezt helyette tájékozódásban verhetetlen édesanyja. Az utcát is alig, a házat ellenben határozottan felismerte a naplóravaló; felismert egy kopott, jelentéktelen, kicsit potyogó vakolatú épületet, annak is az emeletét. A lépcsőfordulót, az ablakot. Felismert egy zsebkendőnyi előkertet, vaskaput, cseresznyefát, a járda betonlapjait. És látott körülötte egy kurta utcát, a kukoricafölldel szegélyezett utca azóta rendes utca lett, igazi utca, kisvárosias, településes utca, lett neki másik oldala szemben, húsz-huszonöt éve épült tetemes házakkal. És látott egy sátorlapnyi rétet, most majálisos programok: lósimogatás és ivás zajlott rajta, látta a víztornyot kézérintésnyi távolságban, és látta a műút (sic!) másik oldalán a közértet, téglalapalakú szocialista lego-makettett. Minden egy száz méter sugarú körbe húzva, amelynek a fókusza ez a ház volt, ahol most állt, és ahonnan akkoriban  a víztorony már expedíciónak számított, a közért kalandnak, az utca másik vége határátlépésnek.

A naplóversenyző ott állt, szülei tétován tébláboltak a közelében. Semelyikük nem tudta, mit akarnak, mit csinálnak itt. Fél óra alatt körbejárták a terepet. Autóba ültek, megebédeltek valahol. Hazaértek.

Na a tegnaplóban ezen törte a fejét mainaplós. Töri, törögeti holnap is. De, ígéri, nem ismétel; másról szól majd a híradó.