…szép reggel… kényeztetős… részegítő… tavaszi. Legurultunk a hegyről, kipattant a Fővámon, én meg már hopp, a rakparton csücsültem a féltízes dugóban. Miért kell kocsival közlekedni? Mert van. Mert többen elférnek benne. A biciklin meg csak egyedül, ugye. Ücsörögve a dugóban hallgatom, Sztravinszkij – Tavaszi áldozatát, nagyon megszerettem. Kint voltunk Stockholmban még az ősszel, egy baromi nagy filmfesztiválon, ahol két részegség között megnéztem a Coco Chanel és Igor Stravinsky című filmet. Utána hivatalosak voltunk egy vacsorára, jött értünk a kocsi a szállodához, mert ugye ilyenkor komoly szállodában lakik a meghívott vendég. Szállunk be a hipervolvóba, bepréselődünk a hátsó ülésre. Az első ülésre becsücsül a fesztiváligazgató- ez már gyanús volt. Hátul Albert és én, meg egy kopasz, ötven körüli, francia tag.

Elindulunk, bemutatkozunk. Mondom, Simon Szabó from Budapest, Hángöri. Azt mondja, Jan Kounen, Pári’, Fransz. Mondom Alberetnek, "te tudod ki ez a tag?" Azt mondja, "fogalmam sincs." Mondom, "Ő rendezte a Dobermannt". Albert azt mondja, "az meg micsoda?" Mondom, "jól van akkor Albertkém, még egy kötelező film amit majd meg kell nézned". Haladunk a vacsora irányába, a fesztiváligazgató, aki egyébként nő, helyesen társalog Jannal. Nézem a figurát, és látom, hogy teljesen máshol jár. Mondom neki, "faszán bepréseltek minket ide a hátsó ülésre, mi?"

Nevet, és megkérdezi, hogy mit keresek itt. Mondom, egy szekcióban vetítik a filmjeinket. Mivel Ő rendezte a Coco & Igor filmet is. Megkérdezi mi az, mondom, Péperplénsz és adok neki egy dvd-t. Megköszöni, elrakja, azt mondja majd megnézi és mosolyog. Mosolyogjál öreg, gondolom magamban, addig álljak fél lábon, míg te megnézed a filmemet.

Megérkezünk a helyre, bemegyünk. A producerünk már ott vár minket a tolmácslánnyal. Üdvözlet…,stb. Egész este mindenki Jan körül sürög-forog, amikor kifordulunk Alberttel és átmegyünk a petanque-pályára. Kezdjük dobálgatni az acélgolyókat, amikor jön Jan, és becsatlakozik (videó). Egy szó, mint száz, összehaverkodtunk. Éjjel kettőre értünk vissza a szállodába, jóéjt, jóéjt. Másnap reggel másfél órát beszélt nekünk a filmünkről, megosztotta észrevételeit és kifejezte őszinte gratulációját. Jólesett, megnézte, nemcsak mondta. Én voltam túl előítéletes. Rossz szokás, el kell felejteni. Ímélcímet cseréltünk, kíp in táccs. Tegnap este írt egy levelet - mert korábban kifejtettem neki, hogy az emberek szomorúak lesznek ha megnézik a filmjét. Mármint a lányok lesznek szomorúak. Erre azt írta, hogy talán nem erre a filmre kéne elvinnem olyan lányokat, akiket a karjaimban szeretnék tartani. Mert ez szomorú film. Jófej. Ennyit a Tavaszi áldozathoz.

Megállok az Örökmécsesnél, kiszállok. A Java Café kitelepült, kirakták a székeket, asztalokat. Semmi kétség, tavaszi áldozat. Megyek a házunk felé, látom, hogy egy fószer ott söpröget. Felém fordul, volt osztálytársam. Óriási nevetés közepette ecseteli, utcaseprő lett. Nevetünk mindketten. Talán a helyzet komikumán. Talán szomorúságból. Talán magunkat nevetjük ki, hogy nem hittünk a tanárainknak áltisiben, amikor azt mondták, hogy tanuljunk, különben utcaseprőként végezzük. Elmondja, hogy majdnem százat összesepreget egy hónapban, és még narancssárga mellényt sem kell viselnie. Van kajajegy, ingyen bkv, albérlet, és három éve házas. Hihetetlen. Az osztályban mindig Bruce Lee-t utánozta. Most meg már őszül és kopaszodik, de ugyanaz a csillogás a szemében, ugyanaz a nevetés. Amióta az eszemet tudom, ismerem. Dumálunk, majd lassacskán lerázom. Mondom, mennem kell a dolgomra, de itt a Holdba' megtalál. Itt lakom harminc éve. Harminc.

Megyek veszek társkártyára telefont az Adának, aztán húzok vágni az Alberthez. Csütörtökre kész kell lenni másfél perc videóval egy megnyitóra. Nem szeretek a számítógép előtt ülni. Lehet, hogy eldumálgatnék inkább utcaseprő barátommal, és húznám neki a kukát, mert az is van. Seprű, lapát, kuka. Meg egy kesztyű, amit azonnal levett, amikor nyújtottam felé a kezemet. A bringámat még nem hoztam el. Majd este.