hirdetés

Távol

2013. augusztus 24. - Litera

Őrült hangzavar a csend. Távol vagyok, de nem érzékelem a távolságot. Be kéne úszni messzire, a tenger belsejébe, ne lásson senki, sem halász, sem világítótorony, és ne lásson Isten. - A Litera naplóját ma Nagy Gabriella jegyzi.

hirdetés

Ülök egy hajón, Komižáról Biševóba tart. Szép dalmát férfiaktól halebédet kapunk, petrezselymes, fokhagymás tonfalatok, citrommal és borecetes salátával. Mellé szóda, dzsúz és fehérbor. A francia család feje az asztalnál elkéri a butéliát, látszik rajta, hogy nem veti meg a jót. Megkérdi, honnan jövök. Mondom: from Hungary. És grimasz jelenik meg az arcomon. Valami a szám szegletében, ami eddig soha. Elnevetem magam. Kérdi, miért nevetek, hisz Magyarország szép ország. Igaza van. Magyarország szép, és én boldog, hogy magyar vagyok, miből kéne sejtenie, hogy miért torzul el az arcom a név hallatán. Hülyén érzem magam, mint aki többet mondott a kelleténél, kiadott valamit, elárult. Pedig fogalma sincs, neki nem számít. Issza a bort, kacsint.

Téblábolok a lakásban. Nincs kedvem semmihez, nem jó aludni, és felkelni sem. Rossz itthon. Mintha ki kéne bekkelni a végeláthatatlan időt. Kikapcsolni a tudatot, becsukni a szemet, nem érezni, nem érzékelni, míg fel nem borul, ki nem törik, meg nem szakad, el nem kezdődik, el nem múlik. Megállt az idő. A fogaskerék recsegve lassulni kezdett, és megakadt. Még hajnali négy sincs, mikor kiállnak a villamosok a remízből. Fém sikít a fémen. A szemem nyitva, csilingelek kicsit. Aztán felélednek a verebek, el lehet aludni végre, zuhanni, mint a kő. Ha nem zendítenének rá a szarkák az ötödik emeletig érő fa tetején. Rikácsolnak, mint a lelkiismeret. Rendben, rövid az élet, aludni tékozlás. Az élet egyharmadát élet nélkül tölteni, egy percet is élet nélkül tölteni...

Minden csak helyettesítés. Minden valaminek a mása, hasonlat. A valódi dolgok árnyak, sokszoros tükröződés.

Félek elmenni, és hazajönni. A majd' egynapos út után lábamra izzadt tornacipő lerúgását követő első pillanatban ezért lépek tüskébe a délszigeti udvar makulátlanul tiszta kövén. Alattomos tűszúrás, kiserken a vér, de a tüske láthatatlan bent marad. Sántítok a főtéren, a parti sétányon, a köveken. Bal láb, jobb agyfélteke. A szívem nem dobog. Nem akarok moccanni sem, ellépni attól a ponttól, ahol megállt. Aztán megtanulok süncipőben külső talpon járni. Óvatosan megyek, egy rossz mozdulat, és hatalmasat nyilall. Vagy megtanulsz jól járni, vagy állj meg örökre.

Leülök egy padra, hallgatom a tengert, zsizsegnek a kabócák. Őrült hangzavar a csend. Távol vagyok, de nem érzékelem a távolságot. Be kéne úszni messzire, a tenger belsejébe, ne lásson senki, sem halász, sem világítótorony, és ne lásson Isten. De felveszem a cipőm, és hazagyalogolok. Százötven lépcső. A kirakatban szembenézek magammal. Ez vagyok.

Aztán itthon veszem észre, szép Magyarországon, a kelenföldi út tágas vége felé, mennyire eltávolodtam. Kívül vagyok, nem tudok közeledni, megérkezni, itthon lenni. Mintha elszivárogna alólam a hely. Elmúlna, megszűnne, idegenné válna. A karok szorosan a test mellett, a tekintetek a betont pásztázzák, a szavak nem ismerősek, nem vár senki vissza - senkit. Senki – semmire. Pedig már grimasz sincs az arcomon. És tudom, hogy élek, minden mozog.

Nagy Gabriella

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.