„Épp tegnap került a kezembe Kafka levele a faterjához, olvasd el. Ez pl. egyes szám első személy, mégis elég pontos. Merthogy persze pontosnak kell lenni, ez az alap” – ajánlotta valaki még az év elején, akivel épp az apa-fiú regények kapcsán megosztottam dilemmáimat, s aki kellő alkotói tapasztalat birtokában egyben leszögezte azt is, minden formai kérdést egyúttal tartalminak is tart, ha irodalmi műről van szó.

Csak mostanság jutottam el odáig, hogy ezzel a Hermann Kafka nevű faterral is alaposabban megismerkedjem. „Írásaim Rólad szóltak, hiszen csak azt panaszoltam el bennük, amit nem panaszolhattam el a kebleden” – írta Kafka Levél Apámnak című művében, amely mű köztudottan nem akart mű lenni, csupán egy levél. Kafka levél formájú vallomása nemcsak egy „eléggé pontos” egyes szám első személy, hanem egy eléggé hátborzongató egyes szám második személy, egy Te portréja is.

Nem a levéllel összefüggésben, más indíttatásból lapozgattam az 1981-es Naplók, levelek-et. Kafka naplójában A per ötlete 1914. július 29-én jelent meg (és augusztus 21-én meglett a címe is). A napló legelső Josef K.-ra vonatkozó bejegyzése Josef K.-t tolvajként ábrázolja: kivesz a bolti pénztárból egy ötforintost, hogy este színházba vihessen egy nőt, Sophie-t. A bejegyzés hőse tehát aktív, cselekvő, bűnét (legalábbis egy bűnt) valóban elkövető bűnös. Tudjuk, a kész műben Josef K. bűntudata már teljességgel tárgytalan, absztrakt – de nem ez az egyetlen jelentős elmozdulás az ötlet első megjelenési formájától.

A történet itt még nem a „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t” bizonytalanságával kezdődik, hanem így: „Josef K., egy gazdag kereskedő fia, egy este, miután nagy vitába keveredett az apjával – az apja szemére vetette züllött életét, és azt követelte, hogy azonnal hagyjon fel vele –, határozott szándék nélkül, teljesen bizonytalanul és kimerülten a kereskedőség házába ment, amely minden oldalról szabadon állt a kikötő közelében.” A bűnöst lelkiismeret-furdalása már a boltba lépésekor – mintegy előre – gyötri, de rafináltan váddá fogalmazódik félelme: „Az ajtónálló mélyen meghajolt. Josef köszönés nélkül, csak futólag nézett rá. »Ezek a néma, alávetett személyek mindent megcsinálnak, amit csak feltételez róluk az ember – gondolta. – Ha azt gondolom, hogy helytelen pillantásokkal méreget, akkor azt is teszi csakugyan.« És ismét odafordult az ajtónállóhoz, megint köszönés nélkül; az az utca felé fordult, és felnézett a felhős égre.”

Az 1919-ben kelt levél – vagy „vádirat”, ahogy Szabó Ede, a levél fordítója fogalmaz a kis kötet fülszövegében (Noran, 2003) – több emlékezetes apa és fia közti vita emlékét felidézi, pontosabban akár olyan konfliktusokét is, amelyek idő múltával nem is feltétlen fajultak vitává: ezek egyike az üzlethez való viszonyulás („az üzlet, a Te műved”), mely a levél bizonysága szerint végül már csak félelmet szült a fölényes apával szemben inkább a nap mint nap megalázott személyzet pártjára álló fiúban (57–66. o.).

Nem célom most Kafka világában elmerülni (egyébként tovább „apázni” sem), a fentieket csak mint számomra nemrég fölfedezett érdekességet hozom itt fel, szándékosan szinte az ostobaságig leegyszerűsítve példaként arra, hogy ha Kafka mondjuk ebben a saját üzletében szitkozódó és tomboló Te-ben nem a zsarnokot, nem saját alkalmazottai „fizető ellenségét” látja, tán még A per ötlete sem születik meg. (Suta egy mondat, persze, és ha Kafkának kereke lett volna… – mindegy, így hagyom.)

Kafkától és apáktól elvonatkoztatva: minden alkotó emberben ott él egy Te, akivel szüntelen párbeszédet folytat – el nem apadó belső beszéde metaforikus értelemben lehet levél vagy vádirat, lehet ima is akár. Teljesen mindegy tehát, hogy aztán a belső beszédből kibábozódó irodalmi mű milyen szám milyen személyben szólal meg. Hisz az egyes szám első személy is lehet konstruált éné, vagy speciális esetben az egyes szám második személyű megszólalás mint forma is lehet akár önmegszólítás. A Németh G. Béla által kidolgozott fogalom ugyan kifejezetten verstípust jelöl, amelyre a Tudod, hogy nincs bocsánat a klasszikus, tankönyvi példa, de úgy tűnik, mintha a kortárs magyar próza gyakori egyes szám második személyű megszólalásai sem csupán általános alanyként, „az ember” értelemben használnák az ilyenkor működésbe lépő te-t, hanem a lírából ismerős önmegszólító funkcióban.

A lényeg a Másik megszólítása, a kimondhatatlan artikulálása, a belső Te megszólításának aktusa – maga a késztetés volna az úgynevezett művészi hajlam, a kísérlet pedig maga a művészet? Ha így van, valószínűleg nem csak Kafkától és az apáktól, hanem az irodalomtól is elvonatkoztatva van így.