hirdetés

Tej

2011. július 14. - Litera

Úsztunk csak be a semmibe, és megéreztem a boldogságot, hogy mi az. Hogy nincs félelem, csak vonzás, nincs halál, csak tej van, tejből van az egész. - A Litera csütörtöki naplóját Nagy Gabriella írta.
hirdetés

Úszom a tejben. Balaton, naplemente. A túlpart szemben, a nap kissé srégen balra eléri a horizontot. Még nem vörös, olyan színe van, mint a fénynek. Meghatározhatatlan, fehéren túli szín. Először a híd jelenik meg, amin kisétálhatnék. Aztán tejjé változik a víz, fehérebb, mint Canalettónak a tenger. Sehol senki, csönd. Mögöttem csapkod valaki, már alig hallom. Gyerekeket üdültetek épp, kint lasztiznak a sekélyben. Egyikőjük kitalálta, hogy ugyanolyan bátor lesz, mint én. Elindultunk befelé, akkoriban tanultam meg vízen lebegni, ha elfáradok, ráfekszem, biztonsággal lebegek ülve, állva és fekve is. Belemerítem a fejem a vízbe, a két karom oldalra tárom, a hajam szétterül, morajlik, zúg a fülemben, nincs ennél nagyobb nyugalom.

Már a tó közepén járunk. Hátraszólok: bírod még? Ne forduljunk vissza? Menj ki, én maradok. Sportolóról van szó, a legjobb úszó a suliban, nem fordul vissza, jön velem tovább. Egyáltalán nem félek, és nem érdekel ő sem. Nincs veszélyérzetem, pedig tele van rémtörténetekkel a fejem. Hogy a meder alján néhol váratlanul megnyílik a föld, hatalmas luk tátong odalent, ami beszív, ha arra úszol. Vagy rád tekergőzik a hínár, és leránt a mélybe, szembeúszik egy felpuffadt halott, a karodba markol, hirtelen vihar támad, és nem bírsz el a hullámokkal.

Nem történik semmi, ott tempózunk a tó közepén a tejben, és örökkévaló ez a csend.

Tizennégy éves koromban tanultam meg úszni. Apámmal, ő negyvenöt. A Lukácsban vettünk úszóleckéket egy nagydarab, csupasz férfitól. Kis csoportunk a jobb oldali sekély medencében gyakorolta a víz alá bukást, a levegővételt, a kar- és lábmunkát. Gyerektől nyugdíjasig. Nem voltunk könnyű esetek. Erőlködtünk. Apám sekély folyó mellett nőtt fel, nem volt szüksége vízbiztonságra, nekem meg így alakult. Szégyelltem persze, mint annyi minden mást is, amit sokkal később csináltam, mint a többiek. Ott kapálóztunk a jobb medencében, mint tehetetlen testek, pedig tán ágyékig ért a víz. Apám nem, én elsajátítottam egy technikát, amivel ha törik, ha szakad, nem merülök el. Persze jó volt csak úgy is ott lenni, a bal medencében az öreg művészúr úszott, a napozóban meg ott barnult az a színésznő, tudod.

Akkor jöttem rá, hogy fél nap alatt csokira barnulok, nem kell egész nyáron kint szenvednem. Pedig allergiás vagyok a napra. Anyám nyaraláskor kis világoskék blúzba öltöztetett, úgy kellett fürödni, fodros blúzban. Vagy bemászni a plédekből tákolt bunkerba, és várni, míg lemegy a nap. Nyolc-tízéves lehettem. Később egy oltári nagy pofonra emlékszem. Még nem tudtam úszni, amikor barátnőmmel besétáltunk a mélybe. Addig a pontig, amikor orrod veri a víz, és ha ügyesen ugrálsz, kilátsz a felszínre is. Boldogság volt. Anyám a partról nézte. Láttam, hogy integet, valószínűleg kiabált is. Nem hallom. Jó itt. Aztán csak ki kellett lebegni a partra, fel a nyákos homokban a lépcsőn a kőre. Anyám ott állt, nem tudom, mondott-e valamit, lekevert egy jókorát.

Megfulladhattam volna. De ezt csak később tudtam meg. Később értettem. Amikor apámmal a Dagályban, vagy Palatinus, Harkány, a sekély vízben bolondoztunk, és elmerültem. Akarva vagy véletlen, nem emlékszem, csak arra, hogy a víz fenekét látom, zúg az egész, elvesztettem a fent és lent érzékekésének képességét, nem tudom, hogy kell innen kijönni, rémült vagyok, iszom a vizet, kékeszöld morajló közeg, és nem vagyok ura a végtagjaimnak. Apám kezére emlékszem, kiemelt a karomba markolva. Nem gondolta, hogy bajom lehet a sekélyben, de nem jöttem fel sokáig. Megfogott a hónom alatt, és húzott. De nem kaptam levegőt kint sem. Csillagok voltak, zúgás, csak egy idő után kezdtem köhögni. Mekkora szégyen derékig érő vízben megfulladni.

Vannak bátrabbak is. Az unokatesóm azt mondta kajánul, ha tudok úszni, át kell siklanom a betontömb alatt, a szolnoki uszodában voltunk, oda vitt. Kapkodtam a tagjaimmal a mélyben, élethalál-küzdelem volt megmutatnom, hogy megy már nekem is. És akkor elém állt a haverjával, hogy oké, akkor itt van ez a betontömb, van alatta egy rés, ha át tudok úszni a résen, mint ők, akkor elhiszi. Lemerültem az uszoda vizébe, orrom befog, szám szorítva, fülemben őrült zaj, akarom, hogy lássa! Akarom. De nem megy.

Nem sokkal aztán történt a balatoni eset. Hogy úsztunk csak be a semmibe, és megéreztem a boldogságot, hogy mi az. Hogy nincs félelem, csak vonzás, nincs halál, csak tej van, tejből van az egész. És tudom, hogy vissza tudok jönni, ezt érzem, nem biztos, hogy igaz, de én hiszek benne, szép, és nincs, ami visszatart. Fenének kell az anyám félelme. Aztán mikor már csak egy vékony csíknak látszott a part, eltűnt a mögöttem tempózó gyerek, aki rám bízatott, hogy vigyázzak rá, és már nem emlékeztem, hogy van-e erőm a visszaútra, van-e élet bárhol is, megjelent egy vízirendőr, odaberregett mellénk a motoros csónakkal, és azt kiabálta, vissza kéne menni, itt már nem segít senki, ha baj van, itt már minden nagyon messze van, szálljunk be, kivisz. Mondtam, nem, és nevettem, visszaúszunk, higgye el.

Vissza, ahol a part szakad, ahol ott vár, ami itt megszűnt létezni. Még nem, nem lehet továbbúszni a tejben, mert ki tudja, mi van ott, mennyi fény, hány balatoni hulla, hínár és örvény, ami örökre elveszejt.

Nagy Gabriella

Litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
dottedarm dottedarm 2011-07-16 13:14

Fliegauf Benedek - Tejút (csak eszembe jutott, nem csak a cím miatt....)

dottedarm dottedarm 2011-07-16 13:13

Fliegauf Benedek - Tejút (csak eszembe jutott, nem csak a cím miatt....)