Mintha tejüveg lenne az ablakon. Köd van, ami engem, akárcsak a füst, az alkonyat, a félhomály, jóérzéssel tölt el. Valami sompolygó jóságot érzek bele. Mint minden este, most is eloltottam a villanyokat, csak gyertyák égnek és a monitor világít. Csönd van. Amennyire berzenkedek és borzongok a teljes magánytól – mi több, rémülök tőle –, annyira szeretem az egyedüllétet. Teltnek érzékelem. Akkor is, ha nincs senkim. Én könyvtárban élek, magyaráztam távoli barátomnak, könyvtárban eszem, alszom, dolgozom, és olykor átmegyek a szomszédba a Könyvtárba. Magyarázom neki, azért, hogy ne csodálkozzon a fellegjáró mivoltomon (ne ijedjen el tőlem). Nekem nincs nappalim, konyhám, írom neki, nincs hálószobám. Itt vagyok hon. És a könyvek, amikor eljön az este, és télen korán eljön, valami módon velem tudnak lenni. Én adom hozzá a kedvet, ha van. Napközben igyekszem összekaparni egy adagot, amit aztán este eltékozlok.

      Ma délelőtt a Könyvtárban gyűjtöttem kedvet. Úgy el tudok bóklászni a polcok közt, akár egy erdőben, szimatolok, nézegetek, játszom az összeállítással, hogy most mit vegyek ki, akárha kártyáznék. (Ma például kikölcsönöztem egy Nabokovot, elolvastam az Ultima Thulét, melynek fordítása szerintem kívánnivalót hagy maga után – csúf és szerkesztetlen könyvecske –, de a mű nagyszerű.) Jó dolog megfogni egy könyvet, még ha csúnyácska is. Ez a szenvedélyem hatéves korom óta töretlen. Voltaképpen csodára várok, és aztán olvasás közben vannak is sziporkák, csak összeszedni nem tudom őket. (Nem is lehet, csak ha megőrülnék, mint Nabokov hőse.) Miután kiválasztom a könyveket, úgy hozom őket haza a Könyvtárból a könyvtárba, mint a kutya a szájában a zsákmányt. Csak nem tudom, ki az én gazdám. Kinek szolgálok én?

     Délután belebocsátkoztam megint a Párhuzamos történetekbe; még most is elnyel, noha elég jól ismerem. Nádas olyan minőséget hozott ki a nyelvünkből, hogy én, akiben nincs szikrányi nemzeti érzés sem (nem is nagyon értem, mi az, honnan), örülök, hogy ez magyarul történt meg, hogy ez a minőség nekünk megvan, és hogy az íróval/művel az anyanyelvemen kommunikálhatok. (Hozzáteszem, hogy amikor például Andrićot olvasok szerbhorvátul, akkor meg annak örülök ugyanígy, hogy én azt a nyelvi csodaszövevényt érthetem.) Noha nem vagyok nyelvi ínyenc, sem textmániás. A regény egzisztenciális rejtélye izgat (mint Nabokov elbeszélőjét a tébolyodott hős titka). Akár az esztétikum mint kulcs, ahogy azt Bazsányi Sándor fejtegeti kissé nehézkes, de nagyon érdekes bírálatában (Hiába ír, Holmi, 2006. június), melynek azonban, szerintem, nem jó a címe. Ugyanis nem hiszem el, hogy hiába ír. Nem hiszem, hogy hiába lenne az esztétikai érték, a katarzis, a poézis. Sejteni vélem, Bazsányi mit kerülget; olyasmit, amit József Attila kimond: „Magamtól tudom, mi a jó / s hogy egyremegy, szappangolyó, / vagy égbolt van fölöttem.” És aztán, hogy „a valóság elpereg / és megmarad a látszat.”. Marno János fejti ki emlékezetes verselemzésében (A múzsa és a bábu című kötetében olvasható), hogy az „egyremegy” nem mindegy: József Attila ezzel „összenyitja a kétféle entitást”, írja, „átszeli és átfogja őket”. Ezt a bizonyos titokzatos „összenyitást”, „átszelést” és „átfogást” kutatom mostanság a Párhuzamos történetek világában is; kontrába megyek a címmel.

      S hogy az esztétikumnak van ereje (mely akár tébolyító is tud lenni), hogy megéri keresni, teremteni, újrateremteni, szóval hogy megéri az áldozatot, abban valahogy, hát nem mondhatok mást: hiszek. Az esztétikum megélése egy kis – vagy nagy – transz-pillanat. S nekem már ez is azt jelenti, hogy: megérte. Egyetlen pillanat „odaát”!

       S hogy nem csak szépelgek itt, azt azzal szeretném bebizonyítani, hogy lefordítom ide a verset, mely az ostromlott Szarajevóban született, és a kötetben (melynek címe Sarajevo blues) igencsak reális és hátborzongató kontextusban szerepel, benn a gyilkolásban. Most látom, pont a könyv közepén helyezkedik el:

 

Semezdin Mehmedinović

Vallásosság

 

Este várjuk a pillanatot

amikor megnyílik a forma:

az ég még sötét

a földi tárgyak fénye miatt –

És akkor a házak kartonná válnak

lapos árnyékuk feketéllik

Ekkor felélénkül az ég

a hold pedig fényt kap a háború közepette –

Minden e pillanatban

és a kisfiamat kukkerrel az ablakban

az elemek szelíd erejének

isteni mosolya ragyogja be

 

 

Egyébként akikkel személyesen beszéltem, akik végigtúlélték (sic!) Szarajevó ostromának 44 (!) iszonyú hónapját, azok mind hírt adtak, jelt adtak arról, hogy a háborúban az esztétikai és emberi és erkölcsi értékek felragyogtak, meglátszódtak, megváltoztak az értékkritériumok, kitűnt, hogy mi s mit érdemes. Aztán a háború múltán rosszul forrtak össze a törések, és ez a különös és rémes feltündöklés ismét elveszett. Versek, művek őrzik, és néhány lélek. (Semezdin Mehmedinović nagy bosnyák költő, jó lesz megjegyezni a nevét. Néhány versét l. még a Magyar Lettre téli számában.)

     Így gyalogoltam be ma az éjszakába, és nincs kedvem lefeküdni. Ma nem beszéltem senkivel, nem tudtam senkivel megosztani semmit. Azaz, L. felhívott Stanišićról, és elmondta, hogy a felesége rákban haldoklik Kamenicán. Megkérdezte, tudok-e imádkozni. Mondom, csak egy kicsit. Azt mondja, ő még annyit sem, és kért, hogy... Anyuval is beszéltem. A nagybátyám szintén rákban haldoklik a zombori kórházban. Ilona és Imre. Nem tudom, merem-e, sikerülni fog-e, hogy... Erről nem lehet beszélni.