hirdetés

Netnapló extra: Tekintetproblémák

2018. január 2. - a szem

Tehát van valami paradoxon abban, amikor az irodalom egyfajta esztétikai értékrelativizmusra hivatkozva úgy kívánja forgalmazni és definiálni magát, mint a hedonizmus és a (mű)élvezés ártatlan és „természetes” közegét. – Ezen a héten 2017 legemlékezetesebb naplóiból válogatunk. A kolozsvári a szem naplója novemberből.

hirdetés

Pap Zsolt: Megalapuláskor elsődlegesen irodalmi folyóiratként jöttünk létre, azóta folyamatosan olyan határterületeken mozgunk, amelyek társadalmi, végső soron politikai kérdésekhez vezetnek. Hogyan tekintünk egy írott szöveg politikai tétjére, hogyan hat ez hétköznapi politikai cselekvéseinkre, milyen viszonyba áll azokkal? Miben látjuk a szöveg hatásait? Van-e közös politikai irányvonal? Egyáltalán melyek azok az alapelvek, amelyekben konszenzus van ilyen téren? Mit kezdünk azzal, hogyha politikai fogalmak mentén valamilyen módon kategorizálnak? Hogyan viszonyulunk ugyanehhez, ha csak személyünkre vonatkozik? Milyen politikai fogalommal, kategóriával írnánk le a lapot, hát saját magunkat általában, vagy a lapon belül?

Danish Siddiqui, Reuters

Székely Örs: A politika fogalmával kezdeném. A szerkesztőségi összejöveteleken számomra az derült ki, hogy mind fontosnak tartjuk azt a politika-meghatározást, amely a politikát egy térben levő személyek beszélgetéseként és cselekvéseként értelmezi, amelyet a személyek közti diszszenzus visz előre. 
(Ez a politikafogalom nem az a politikafogalom, melyet a mai közbeszéd általában megvető éllel használ és főképp hatalomtechnikát vagy politikai bulvárt ért alatta. És ha innen indulunk ki, akkor nem is lehet másképp lapot írni, mert minden nyilvánosan föltett kérdés politikai (azaz közös) kérdés végső soron.) A politika elől való menekülés az irodalom szakmájába, esztétikába, az irodalom csinálásáért való irodalomcsinálás tőlem végső soron idegen, és szerintem szintén politikai érdekek mentén működik. (Ha mindenki specializálódik valamire, akkor lehetetlenné válik a közös gondolkodás, közös cselekvés, mert mindenki csak a saját dolgához fog érteni, magyarul egy adott elit hozzáférése garantált a „politikához”.)
A szem azért egyedülálló a kortárs magyar nyelvű folyóiratkultúrában, mert megalakulása óta tudatosan tárgyalja a művészeti, irodalmi kérdéseket a politikai, közösségi problémafelvetések részeként. Politikai állásfoglalás például a KMTG-vita kapcsán írt Hatalom és irodalom, amely így közvetlen kontextusává válik a nálunk publikált „erdélyi” irodalomnak is – nyomokban érinti az erdélyi irodalom erdélyiségét is, de irodalompedagógiai fordulatot is sürget a tehetséggondozásban, végülis a KMTG sikere és részben posztkoloniális kritikára hajazó érvelése (hogy olyanokhoz juttatja el az irodalmat, akik kiszorulnak a centrumból) arra is visszavezethető, hogy az eddigi struktúrákban valami nem működött. Azáltal, hogy a szövegeinknek ilyen kontextust teremtünk, azt szeretnénk elérni, hogy az ilyen jellegű kérdések ne sikkadjanak csupán irodalmi klikkháborúk és személyes sértettségek adok-kapok szintjére, hanem kérdőjelezzék meg a problémás rendszert, és arról kezdjen folyni a vita.

Clodagh Kilcoyne, Reuters

Serestély Zalán: Az erdélyi magyar író- és irodalmárközösséget pillanatnyilag mintha két alaphang osztaná meg. Az egyik oldalon azok látszanak állni, akik a tiszta aísthēsist, a minden politikai-ideológiai megfontolástól mentes irodalmiságot pártfogolják mint valamiféle közös nevezőt. A másik oldalon pedig ott sorakoznak a „bolsik”, akik „visszakívánnák a cenzúrát és az ideológiáknak kiszolgáltatott írás gyakorlatát, akik minden normától, normalitástól és nem mellesleg minden élvezettől megfosztanák az embert”. Az egyik oldalon tehát a béke és a konszenzus ígérete, a másikon az aktivizmusé és a militáns ellenállásé látszik (megtévesztő módon) körvonalazódni.

2008 óta nem eszem állati húst, 2013-ban örökbe fogadtunk egy kutyát, 2014-ben még egyet, aztán egy macskát, aztán egy újabbat – mindezzel párhuzamosan pedig egyre inkább frusztrált, hogy olyan irodalmi közegben vagyok kénytelen dolgozni, amely az irodalom esztétikai dimenzióira és az értékrendszerek relativizmusára hivatkozva a legtahóbb módon zárkózik el attól, ami engem tapasztalatilag a leginkább nyugtalanít. Visszatetszőnek éreztem, hogy az irodalmi gondolkodás, ami annyi elcseszett establishmentet forgatott már fel, annyiféleképpen vett részt a fennálló hatalmi struktúrák megdöntésében és bizonyította, hogy tétje van/volna/lehetne a közösségek és a nyilvánosság politikai újrakonfigurálásában, épp az állattal vagy a nonhumánnal, a világ legkizsákmányoltabb és legalulpolitizáltabb aktoraival kapcsolatban készül visszavonulót fújni. Ráadásul ezt az elzárkózást próbálja az irodalom „immanens logikájával” igazolni.
A disznóvágást tekinthetjük egyszerűen esztétikai aktusnak. Végül is milyen fenséges a megnyíló hús, az ömlő vér és az omló bél, a besózott zsír. Kinek mi köze hozzá, hogy mit eszem, hogy mit és hogyan írok arról, amit megeszek, és mit teszek közzé róla a Facebookon? De ugyanezen az alapon a holokausztot, a fasizmust vagy az államszocializmust is dicsőíthetnénk. Hiszen kit érdekel egymillió-kétmillió-hárommillió homo sacer, ahhoz képest, hogy milyen mesterien komponált egy krematórium, hogy az emberi képzeletnek és találékonyságnak milyen „nagyszerű” és „fennkölt” invenciója?
Tehát van valami paradoxon abban, amikor az irodalom egyfajta esztétikai értékrelativizmusra hivatkozva úgy kívánja forgalmazni és definiálni magát, mint a hedonizmus és a (mű)élvezés ártatlan és „természetes” közegét. Az irodalom klasszikus értelemben vett esztétikai meghatározottsága lehet ugyan egy konszenzus alapja – de elsősorban a kényelemben, a gyávaságban, a meghunyászkodásban vagy a fennálló rend bárgyú kiszolgálásában. Az irodalom immanens esztétikai működéselve tulajdonképpen lemond bármiféle ethoszról, vagy még pontosabban: olyan ideológiák és ethoszok forgalmazójává válik (ld. azé, hogy az állatot kedvünkre reprodukálhatjuk és termékesíthetjük), melyek minden erejükkel ellenállnak annak, hogy ideológiákként legyenek fölismerhetőek.
Erdélyben a szem az első olyan közeg, ahol állat és irodalom viszonyáról következetesen, hosszú távon, egyfajta tapogatózó nyelven és műfaji megszorítások nélkül gondolkodhatok. Nem egyszerűen felületet kínált ennek a projektnek, nem pusztán türelmi zónát, ahol éppenséggel „még ez is” elfér (valamiféle értékrelativizmus jegyében), hanem olyan közeget, ahol a szolidaritás gesztusai mentén az állat (újra)politizálásának kérdése belecsatornázódik egy tágasabb, indázó összefüggésrendszerbe (vö. globális kapitalizmus, a nők elnyomása, hajléktalanság, prekariátus).

Pacific Press. Barcroft Images.

Ugron Nóra: Egyetértek Örssel meg Zalánnal, és a kettejük által már elindított gondolatmenetekhez kapcsolódnék. Minden irodalom politika, a politika szónak abban az értelmében amiről Örs is beszélt. Ha a politika közös ügyeket jelent, akkor az irodalom több szempontból is politikai. Először is az irodalmi szövegekben felvetett témák miatt, amelyek kapcsolódhatnak az úgymond intim és személyes szférákhoz, azáltal, hogy beszélünk róluk politikaivá, közössé válnak. És ugye „personal is political”… Továbbá eleve azért beszélünk róluk és kell beszéljünk róluk, mert a személyes és társadalmi tulajdonképpen nem különülnek el kategorikusan: cselekedeteink által hatással vagyunk egymásra, folyamatosan kapcsolatban vagyunk egy-mással. De ezen túl, az irodalom működése eleve politikai: az irodalom dialógus. Azért írunk, hogy mások elolvassák. Megosztás: adok magamból és amikor olvasok, kapok valami újat. Sérülékenység: egy törékeny darabkát felkínálok magamból figyelembe véve a kockázatot, hogy talán mások eltörlik vagy észre sem veszik, de talán valaki megpillantja, megsimítja, befogadja, lenyeli. Tűszúrás: tán éles és rücskös ez a darabka, bántani fogja azt, aki felveszi. És itt megkérdezhetjük: mikor működik ez a dialógus, hogyan működik az irodalom? 

Épp egy konferencián vagyok, ahol az elmúlt három napban folyamatosan visszatért a kérdés: mikor lesz a beszédből és felszólalásból fizikai cselekvés? És egy másik kérdés, amit spéci tőlem kérdeztek: hogyan hat egy regény az olvasóra és milyen hatással van rá? Politikai – és meglátásom szerint – égető kérdések. Nem létezik egyféle válasz, talán a beszéd is cselekvés. Viszont azért kötelezem el magam a szem mellett, mert tenni akarok: beszéddel és fizikailag is. (Itt megszakítom a gondolatmenetet és felhívom a figyelmet még egyszer arra, amit Zalán írt: a szemen próbáljuk bevonni a térbe a nonhumánt. Talán a fizikai terünkben levő nonhumánnal is sikerül kapcsolatot teremtenünk, a hierarchián és felhasználáson túli kapcsolatot. De mi az hogy humán, human, man…? Közösen kell cselekednünk. Sziszüphosz mítosza az Ember, a Humán, Human, Man… az Individuum hiábavaló küzdelme. De mi történne akkor, ha emberek volnának, mi több élőlények, lények, együtt volnának. Együtt volnánk. Mi történne akkor, ha felismernénk, hogy mindig is együtt voltunk, vagyunk és leszünk? Együtt cselekszünk - cselekedjünk akkor tényleg együtt és ne próbáljuk az Individuum álcája mögött a mások kárára görgetni a követ. 

Ez felszólító mondat volt. Azt hiszem, hogy felszólító mondatok kellenek. Manifesztumok kellenek. Mozgalmak kellenek. Közös életek kellenek. 

Egy szót mondok még: feleletkészség. És egy angol szóhoz kapcsolom: response-ability (vö. Donna Haraway 2016, Staying with the Trouble. Making Kin in the Chthulucene).

a szem

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.