hirdetés

Tél apó napján

2011. december 6. - Barcs Miklós

Összecsipegetett és összerakosgatott emlékmorzsákra van szükség ahhoz, hogy ne vesszen el ennek a korszaknak a személyes élményekből eredő igazi jellege, ha elveszhet, vagy megmaradhat valami egy korból egyáltalán. Most jött el az ideje a feldolgozásnak?  Megöregedett mindenki, és jöhet a könnyes nosztalgia? - Barcs Miklós naplója keddről.
hirdetés

11 körül felhágtam a 86-os buszra, levágódtam egy helyre az ablak mellé, és azon mélázgattam útban Óbudára anyám felé, hogy mennyire feldolgozatlan és megemésztetlen a poszt-kádári és a mű-rendszerváltás kori időszak minden szempontból, a busz araszolt végig a Duna-parton, tompa Mikulás-napi fényekben úszott minden, de szép is volt úgy ’90 környékén a helyzet, a rendőrök előre köszöntek, a két rendszer között az átmenet az origó közelében, hatalomnélküliségben leledzett az ország a szó legszebb anarchista értelmében, az egyik rendszer már összeomlott, a másik még nem állt fel, még csak alkudoztak a hatalomról a szemfüles későbbi vezetők a leköszöntekkel, a rendes emberek a vidám felelőtlenség állapotában tobzódtak, egymás után nyitottak a jobbnál jobb korlátlan nyitvatartású éjszakai helyek, Tilos az Á, Egocentrum, Blues-kocsma, Zanzibár, Zöldség-Gyümölcs, Toldi-büfé, a Hold, a Süss fel nap, a Ráckert, és még  rengeteg másik, egyszerűen minden ismerősöm - velem együtt - folyamatosan ivott és drogozott, koncertekre járt, bulizott, és ez akkor nem korosztályi kérdés volt, mint amivé visszaszűkült előtte és utána, hanem 16-50 évesig minden, az élethez kicsit is lazábban hozzáálló kortárs egyszerűen 4-5 évre belekerült ebbe az egyedi, a társadalom tényleges megváltozásából eredő, képtelen és megismételhetetlen forgatagba. Összecsipegetett és összerakosgatott emlékmorzsákra van szükség ahhoz, hogy ne vesszen el ennek a korszaknak a személyes élményekből eredő igazi jellege, ha elveszhet, vagy megmaradhat valami egy korból egyáltalán. Most jött el az ideje a feldolgozásnak?  Megöregedett mindenki, és jöhet a könnyes nosztalgia?

Emlékmorzsa 1: Két-három napig ittunk Imeróval, a Flash első gitárosával, és Dixivel, a korszak fősámánjával, lakások és szórakozóhelyek végtelen sorát végigduhajkodva, bebaszva mint a disznók, üvöltözve és kötekedve vonultunk végig az utcákon, mígnem kifogyott a franc tudja, honnan származó pénzünk, már csak egy Éva vermutra futotta, útban a Zanzibár felé, amit a 32-esek tere mögött nyitott a két Csilla, a nyóckerületi frissen levitézlett komcsi pártház menzáján. Meg is vettük a gyilkos kemikáliát egy éjjelnappaliban, a Dixi mint korelnök kitekerte a nyakát, vándorolt a flaska kézről kézre, ahogy köll. És pontosan az az emlékkép maradt meg bennem élesen, ahogy a 32-esek terén a kézigránátot dobó szobor oldalánál belekortyolok a 100 százalékig vegyi vermutba, a háromnapos piálástól túlérzékeny gyomrom felháborodottan görcsbe rándul, és ordítva okádok a két autó közé.

Emlékmorzsa 2: (De, már előre is elnézést kérve az érzékenyebb lelkületű olvasóktól, már csak az akkori súlyos drogos szlengben tudom tálalni ezt a még súlyosabb tartalmat.) Szokásos őszi leállásomat tartottam kis lakásomban, egy megértő, Judit nevű asszonyka segített elviselni a nyári szezon utáni kötelező mák-elvonásomat, gyöngéden próbált végigkísérni a testi és lelki megpróbáltatásokon.

Egész nyáron toltam a haverokkal a metszett mákot, jártunk vidékre vágni, azután szépen belőttük a nyers ópiumot vénába, ami a vér tisztaságának hogy úgy mondjam, nem kedvezett, sok haverom – a többség - kényelmesebbnek tartotta az őszi elvonás brutalitása helyett inkább vállalni a tovább-mákteázást, ebbe a tévedésbe viszont később sokan belehaltak, rövidre fogva a kérdést.

Éppen elégedetten heverésztünk Juditkával az ágyban, aznap nem volt súlyos annyira az elvonási tünetcsoport, amikor felberregett a csengő. Magamra vettem egy fürdőköpenyt, kimentem ajtót nyitni, egy ismerős muff állt az ajtóban, mutatott egy furcsa ampullát, aminek a tetején gumiréteg volt. Általában gyanakodva fogadtam az ismeretlen ampullákat, de az elvonás akaratgyengévé teszi az embert a droggal szemben. Mondja a csaj, szuper anyag, toljad be, majd meglátod, milyen faszán leszel tőle! - És mi a szar ez, bazmeg? – kérdem tőle. – Ketamin – és ezzel elhúzott.  Én barom, nem tudtam, mi ez, csak később néztem utána, brozmog, állatorvosi cucc, úgynevezett lónyugtató volt!

Na, betoltam vénába több mint a felét, később megtudtam, hogy ez a többszöröse volt, mint amit szabadott volna belőni, az állat muff nem részletezte az adagot, fölállok a fotelből, odamegyek a mosogatóhoz, oszt ottan összerogytam, mint akit nyakon baszott a villám, Juditka úgy megijedt, hogy meghaltam, félelmében majdnem bepisilt, kb. 2 percig heverhettem ott a konyhában, életjel semmi, és bennem a két perc alatt az játszódott le, hogy valahol nagyon-nagyon messze, a kibaszott Univerzum legszélén, egy szaros lakatlan bolygó sivatagában vagyok egy porszem, idő egyszerűen nincs, és csak ott heverek a végtelenségben, furcsán rossz élmény volt, aztán felébredtem, és csak fáradtságot éreztem. Juditka azóta is emlegeti azt a délutánt, hogyha nagyritkán összefutunk.


Barcs Miklós

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.