Évekig, még tavaly is, kis magán-ceremóniával ünnepeltem a „medve napját”, február másodikát. Sokszor volt a magyar Játékfilmszemle hetében a legrondább, sötét tél. Idén a leghavasabb. Nem tudom elfelejteni, amikor vagy huszonöt éve a Vörös Csillag (ma Royal) előtt egy fiatal lány megcsúszott a fekete jégen, és jól hallatszott a karja reccsenése. Előfordult akkoriban, hogy a filmszemle megnyitása első oldalra került a Le Monde-ban. Fene tudja, ért-e ennyit, fiatal lánynak csonttörést  a magyar filmszemle, már akkor is.

Talán majd jövőre megint roséval teli poharat emelek délben a február másodikai égboltra. Idén azért sem tettem, mert a tél, meggonoszodva,  aludni űzte a medvét. Ez a meggonoszodás azt üzeni, hogy az egész év gonosz, a nyár gyilkosan erős lesz. Rómába nem nagyon érdemes majd június közepe után menni, tavaly ki is kihirdették a hőségriadót (tán a tiszteletemre).
Csak egyszer éreztem magam elég rosszul Rómában, amikor filmfesztiválra mentem, vagyis dolgozni. Mindenfajta olyan állapotomat rendkívüli módon utálom, amikor „feladatot teljesítek”: Rómában nem én ültem a vetítőteremben, hanem valami tudósító, vagy kritikus. Ha más kapja a feladatot, az is ott ült volna, így ez nagyon nem tetszik. A hatalmas pénzekből négy éve kreált római filmszemle egyébként komikusan jelentéktelen, de legalább pöffeszkedően talmi. A legtöbb premier már későbbi forgalmazásra megvett új amerikai film, jövendő kasszasiker vagy legalábbis divatmozi. A római szemlét a Velence Fesztivál ellenpárjaként kezdték reklámozni, utóbb aztán elhalkultak a butaság hangjai.

Talán furcsa, de nem is nagyon rég, emlékszem egy június elsejére Rómában, amikor télikabátos embert láttam. Tavaly azonban bestiális meleg volt már akkor (mondom, idén még bestiálisabb lesz), csak egy kétnapos hidegfront törte meg a hőségriadót, sajnos épp San Giovanni napján, amikor a rómaiak hagyományosan csigát esznek szabad téren, a San Giovanninál. Olyan ronda hideg eső lett, hogy nem tudtam kivárni a csigát.

Hazabuszoztam több átszállással. Messze laktam a központtól. A római buszjáratokat megismerni, ahhoz egy egész élet kevés, és napi gyakorlattal kell karban tartani a megszerzett tudást. Most nem ellenőrzöm, de jóval kilencszáz fölötti a vonalszámuk. (Vagy „járatszám” a helyes kifejezés? Mondjuk 710-es vagy 23-as.) Szeretett buszom, a huszonhármas az Olimpiai Stadion irányában, a Tevere-partját követve,  átszeli fél Rómát. Másik végállomása az Unversita Tre rektorátusának új épületénél van, túl a Szent Pál székesegyházon. Laktam annak közelében is, egyszer meg a régi rektorátus közelében. Az egyetemre tanulmányi célból soha nem léptem be, legfeljebb a kávézójába. A legjobb kávézója egyébként a Filmfőiskolának van, sőt a legjobb menzája is, fillérekért csodajó növény- és gyümölcskaják. Oda egy olyan busz megy (575, vagy 557-es?), amely csak mozgássérülteket szállíthat: majd mindig üresen jár, de a vezető nem engedhet fel mást. Csak metróval lehet kimenni. (Most hallom, hogy a „kantin” kezdi a magyar egyetemi szóhasználatban kiszorítani a menza szót. Lásd az Iparművészetit (Moholy Nagy Egyetem). Nem baj: akkor is menza! Én továbbra is a latin-olasz-magyar elnevezést fogom használni, még ha éhes maradok is.)

Vége a netnaplómnak. A hét nap apró (vagy nagyobb?) tévedéseit az olvasóra bízom. Csitítsa rosszallásukat az, hogy a nagy hitvitázó főpap, Pázmány Péter összekeverte Juditot (Holofernes mellől) a Zsuzsanna és a vének-beli Zsuzsannával. Most értesít egy ismeretlen római jóismerősöm (itt minden szó fontos), hogy pár napja közölt napló-cikkemben nem láttam meg a bloomozó  Meta-Teatro nevében a többféle értelmet: bár továbbra is akadna, amit nem látok meg első látásra egy római szóban vagy névben, hisz akkor sokáig lehetne vizsgálni, kutatni, játszani, Rómát kivánó egész életemben...

Én. Én. Én. Én. De azért másnak is szökőkutas nyarakat kívánok Rómában.

Bikácsy Gergely