Tudathasadásos szerkesztő kedvenc évszaka a nyár, annak ellenére, hogy egyébként ki nem állhatja a meleget, mert alapjában véve őszpárti, sőt télvízrajongó, havat, jeget vágyó. Tudathasadásos szerkesztő Istennek olyan balkézről született teremtménye, aki olvas, szerkeszt, kéziratokról dönt, egyrészt, másrészt maga is ír. Tudathasadásos szerkesztőnek/írónak számos kollégája van, akik hozzá hasonló betegségben szenvednek, ezekkel olykor összejön, s terápia gyanánt megiszik velük néhány pohár sört. Tudathasadásos szerkesztő/író nyár elején eldönti, kettős énjének hivatalos, szerkesztő/olvasó felét egy időre száműzi önmagából, ezért mélyen saját lelkébe nyúl, előcibálja nemkívánatos énjét, kihúzza belőle a dugót, összehajtja-préseli, mint egy guminőt, kéjes örömmel hallgatja, ahogy sziszeg belőle kifele a levegő, még rá is térdepel, hogy minél apróbb csomagocska legyen belőle, aztán fogja, elrejti a szekrény hátsó sarkában, a téli cipők, sapkák és sálak gyűjtődoboza mögé, rácsapja az ajtót. Tudathasadásos szerző azért bánhat büntetlenül önmaga másik felével ilyen kegyetlenül, mert igyekezett, előre dolgozott, szorgalmas volt: olvasott sokat, kollégáival olvastatott, tervezett, szerkesztett, adminisztrált, hétvégén, meg este, jóllehet közvetlenül az EB nyitómeccse előtt abbahagyta egy fajsúlyos kézirat gondozását, hajrá lengyelek!, kicsit rápihent a harmincoldalas tanulmány utolsó harmadára, végtére is a túlélőösztön emberi tulajdonság… lélekben amúgy sem volt már ott, ahol a tanulmány kézirata éppen tartott, lélekben hetekkel előtte járt a maga idejének, a nyomdai leadást követő másnapon, amikor majd felkel, és tudja, két hónap, két egészen-egész hónapig nem olvas másét (talán Calvinót, a láthatatlan lovagot, lazításnak, egy sör mellett), mert attól a szent naptól kezdve nem tesz egyebet, csak ül a maga dolgai között, szemközt a regénnyel, a szöveggel, amivel küzd jó másfél éve, és aminek sorai közt, ha jobban rámered a monitorra, a calibri betűtípus puritán vonalai mentén, már felismerhetők a halványzöld penészfoltok…

És eljön a nap, igen, amikor a tudathasadásos szerző leül végre önmagával szemben, azzal az eggyel, ami maradt, hogy azt mondja, na lássuk akkor – július elseje, vagy másodika, lényegtelen, akkurátusan elhelyezkedik fekete, puha székében, laptop fedele felemelkedik, akár a színházi függöny, íme, előadás készül, ujjropogtatás, kávékortyolás, hol is tartottunk, utolsó fejezetek, újraolvas, hümmög, javít, ez már munka, biztatja magát, igazi munka, ráérős, nem kapkodós. És másnap is leül, fedél föl, olvasás, meg újraolvasás. És harmadnap, és negyednap, és így tovább, egyszer melege van, másszor szomjas, utána éhség tör rá, leküzdhetetlen, meg tán a feje is fáj, vagy a háta?, igen, a sok üléstől, már hét napja próbál írni, milyen jó, ja, tökéletes állapot, semmi egyéb kötelesség, kézirat nem vár, telefon se csörög, társak ügyesek, rendesek, békén hagyják, dolgozz, barátom, na, most, hajrá!, hát dolgozna, rágja a nemlétező ceruza végét, aztán délután lesz, meg ismét, meg harmadszor is, laptopfedél le, másnap föl, este le, föláll, kimegy, tévében mi van? visszajön, nem szabadfogású, inkább kötöttfogású birkózás ez, a regénytéma nem enged, író se, összekapaszkodva, mint két részeg matróz a móló végében, egy lépésre a mélyvíztől, gyűrik, gyűrik egymást, egyik sem tágít, végül okosabb enged, morog a szerző, föláll, bl-selejtezők végre kezdődnek…

Másfél hónap múlva, majdnem-nyárvégén rájön, nincsen új a nap alatt, idén sem, ember tervez, múzsa végez, szekrényből gumi-szerkesztő kipattan, menjen a regény pihenni, érni, fog egy csomó kéziratot, leül, olvasni kezd, augusztus dereka, korai szőlő érik, a tolakodó színek megkopnak, minden bolond nyárnak egyszer vége szakad, olvas, nyugodtan, ráérősen, versek, prózák, recenziók, egymás után, végre semmi nem sürgeti.

Hász Róbert

Tiszatáj folyóirat