hirdetés

Témaleltár

2018. március 30. - zEtna

Olyankor pedig, amikor nem sértődöttség, hanem büszkeség van bennem, akkor azt gondolom, olyan értékeket tudunk hozzáadni az egyetemes magyar irodalomhoz, amelyekre annak szüksége van. Nem valami balkáni prosztóságot, hanem multikulturalizmust, a szó legnemesebb értelmében. – A zEtna naplóját Celler Kiss Tamás írta.

hirdetés

Összeírtam néhány témát, amelyről nekem mint vajdasági magyar költőnek mégiscsak beszélnem kellene. Aztán persze rögtön adja magát a kérdés, hogy miért kellene, és ez máris eggyel több téma a néhánynál. De nem jól fogalmaztam, mert teljesen mást gondolok arról, hogy mit kellene, mondjuk: megreformálni az oktatási rendszert, humánusabbá tenni az egészségügyet, megszüntetni a társadalmi igazságtalanságot, hűnek lenni az alkotmányossági alapelvekhez, befejezni a gyűlöletkeltést és a gyűlölködést (voltaképpen mindegy, hogy itt Szerbiáról vagy Magyarországról beszélek-e, a két ország között nem látok számottevő különbséget). Na, nem közvetlenül én vinném mindezeket végbe, mert efféle nagyratörő ambícióim nincsenek. A forradalmár költői szerep különben is halott. Az értelmiség közéleti szerepvállalása pedig egyre inkább leszűkül arra a reménytelen kommunikációra, amellyel megpróbálja a politikát és a politikusat a moralitás keretei közé terelni, ennél fogva úgy gondolom, az értelmiségi szerep is haldoklik. De nincsenek illúzióim se, tartós demokráciát nem lehet úgy építeni, ha a társadalmi többség kivonul a közéletből, és nem foglalkozik az azt érintő kérdésekkel, ezért jómagam is csak annyit tudok tenni, hogy a fent említett kezdeményezéseket a legnagyobb mértékben támogatom.



Szóval kiindulópontomat ekképpen korrigálom: összeírtam néhány témát, amelyről nekem mint vajdasági magyar költőnek mégiscsak illene beszélnem. Egyrészt azért, mert úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak, hogy ezekről a kérdésekről ne legyen véleményem, másrészt azért, mert ez a szöveg egy magyarországi portálon fog megjelenni, amelynek olvasóit egy határon túliban elsősorban annak egzotikuma érdekli. Persze lehet, hogy csak beképzelem, igazából nincs is ilyen jellegű elvárás, és inkább arról van szó, hogy bennem is ott munkál a külhoni magyarokra jellemző sértődöttség és büszkeség – a kettő között vékony a határvonal, de ez most sokadrangú kérdés. Ugyanis most másról akarok beszélni. Arról, hogy versírás közben gyakran érzem azt, hogy meg kell felelnem azoknak a sztereotípiáknak, amelyek kétségtelenül léteznek velünk szemben. Máskor pedig azt gondolom, ez a könnyebb út, de hálásak lehetünk az életnek, amiért ennyi témát bocsátott a rendelkezésünkre. Meg néha azt, hogy ha figyelmen kívül hagyom a vajdasági magyar jellegemet, akkor elárulom magamat és a közösségemet is. De az is lehet, hogy mi rosszabb írók vagyunk, mint az anyaországbeliek, és csak kötelességből foglalkoznak velünk, néha megfordul a fejemben. De megfordult ez Szentelekyében is, aki ennek tudatában szervezte meg az akkor még nem létező irodalmunkat. Olyankor pedig, amikor nem sértődöttség, hanem büszkeség van bennem, akkor azt gondolom, olyan értékeket tudunk hozzáadni az egyetemes magyar irodalomhoz, amelyekre annak szüksége van. Nem valami balkáni prosztóságot, hanem multikulturalizmust, a szó legnemesebb értelmében.

De jöjjön a néhány téma.

Illene tehát beszélnem a délszláv háborúról vagy legalább a NATO-bombázásokról, mert akkor már négyéves voltam, lehetnek róla emlékeim. Vannak. Illene arról is, hogy két évvel később az óvodában közkézen forgott egy dal, amely úgy hangzott, hogy megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára, kanizsai, kanizsai állomásra, elöl ül a masiniszta, hátul meg a Milošević fölakasztva. Persze akkor még nem tudtuk, hogy nem Kanizsára ment a gőzös, hanem Hágába, és nem is gőzös volt, hanem repülő. És az óvónő se tűrte sokáig, mert ugyan már nem félt, de sose tudni.

Illene a kisebbségi létből fakadó identitásválságról, mert az nem kevés bizonytalanságot szül, hogy hol ide tartozunk, hol oda, mármint a tekintetben, hogy szellemi kapacitásunkat melyik irányba fordítjuk (az elmúlt időszakban két olyan emberrel is találkoztam, aki azt mondta, hogy ő csak a magyarországi közéletet követi, a szerbiait szinte egyáltalán nem, bár kétségtelen, mostanában több is odaát a látnivaló). Arról viszont inkább nem beszélnék, hogy délvidéki vagyok-e vagy vajdasági, mert erről nehéz beszélni, és nem is nagyon illik.

Viszont az irodalmunkról igen, amely köszöni szépen, a körülményekhez képest viszonylag jól van.

Mivel költő vagyok, illene arról is, hogy olvasnak-e ideát az emberek. Nekem egyébként az az alapélményem, hogy igen, de a rálátásom nyilvánvalóan torz, mert érthető okokból olyan emberekkel veszem magam körül, akik olvasnak.
Illene a nyelvhasználatunkról is, amely hol balkáni prosztóság, hol a szó legnemesebb értelmében vett multikulturalizmus.

Igen, mindezekről nekem illene beszélnem.

Celler Kiss Tamás

zEtna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.