Marad a lepra novemberies idő, szerkesztőség. Nem sokat nézek ki ebből a napból.
           Délután időben el kell indulnom kocsival, a víz meg a szél miatt, hogy odaérjek a Kultúrházba estére. Előtte még a szerkesztőségben titkárnőnk mondja, hogy Erdős Péter keres telefonon. Nocsak. (Az a régi, ugye, már nem kereshet, a popszakmában se nagyon ismerik a nevemet, hiába énekelek jól. Akkor nyilván prímásunk akar tájékozódni a kortárs magyar irodalomról, esetleg egy különszámot javasol "Egyház és művészet ma" címmel. Miért, nem lehetne? Különben is, ha egyszer egy üzlet beindul...) A telefonban váratlanul Esterházy szólal meg, az iránt érdeklődik, meg szoktam-e nézni az e-mailjeimet. Szoktam, de momentán, ha arra céloz, tőle nem érkezett. Picsába a részletekkel (nem ezt mondta, mert ez napló, és én írom), a lényeg, hogy alakul a mű, nem kapcsolódik ugyan közvetlenül a kultúrfővárosi tematikához, de pécsezni fog valahogyan. Dicséri a gondolatébresztőként neki elküldött kész szövegeket, Kukorellyét, Tandoriét, annak világnagy poénját, illetve Wessely Anna tanulmányát. (Ha valaki az előző napokat nem olvasta volna: Jelenkor, szeptember.) Hálát rebegek, és rögzítjük a végső határidőt meg az azt megelőző újabb, tájékozódó telefonhívásomat. Nyíljatok csak, estikék.
           A kocsiút a délutánban a várttal ellentétben szinte ideális időjárási körülmények közt halad, a front kimúlt. Itt lent a földön azért Magyarország van, ez a mondott körülményekbe egy kissé bezavar. Hosszú egyenes szakaszon kikanyarodnak elém olyanok, akik, miután engem komoly fékezésre kényszerítenek, ötven méter után rögtön le is térnek az útról. Enyhén meglep, hogy az egyik német kocsi, s bár nyilván ott sincs kolbászból a kerítés, biztosan e hely szelleme is ihletően hat rá.
           Egy órával előbb érek fel, mint kellene, leadom a segédanyagokat a szerkesztőnek (DVD, CD, Jelenkorok etc.), aztán leülök egy környékbeli teraszra, összeszedni a gondolataimat.
          Távozóban összefutok Bán Zoltán Andrással, aki az általam szerkesztett Szignatúra Könyvek sorozatába Márai-könyvet ír. Sietősen megállapodunk -- a mű megszületését elősegítendő -- egy rész Jelenkor-beli közlésében, annak határidejében.
          A stúdióban várakozva előbb Kovács Krisztával és Várkonyi Mátyással a Rockszínházról, majd Laár Andrással új könyvéről beszélgetnek. Gyors téma- és stúdióbeli ülésváltásokkal dolgoznak, a műsor pörgősre van véve, ez rendben van. A szerkesztők és a műsorvezető kedvesek, látszik, hogy dolgoznak, igyekeznek, ez is rendben van. Az értékek súlyozása azonban, s ez bizonyára már következik a struktúrából, az már nincsen rendben. Nem először ülök stúdióban (hajdanán, több, mint tíz éve így-úgy dolgoztam is benne), tudom, hogy igyekeznem kell a mondatokkal, de így sem sikerül beleférnem a keretbe. Én önzően nyilván azt gondolom, hogy az első magyarországi Literaturhaus létesítése, illetve a kultúrfővárosi Jelenkor-szám (azokkal a szerzőkkel, akik) megérdemelnének még négy percet, így a hat helyett tíz egész percig rabolná a drága időt (a közös adóforintjainkból fenntartott Magyar Televízióét) egy vidéki ügy. Én el tudnám képzelni, de meg se próbálom elmagyarázni, mert ezerszer megtapasztaltam már, hogy ilyenkor mintha hottentottául (ld. még Wurflauten) beszélnék. Minden feltételezett jóindulatuk dacára. Meg hát azonnal ki is kell húzni a stúdióból. Az útiköltséget, nem akarván magamat tovább taszítani a lejtőn, már szóba sem hozom. Mindez közvetlenül bizonyítja, miért nem szabad Budapestet jelölni a kultúrfővárosi címre. Ez ugyanis területfejlesztést is magában foglalna, s ez a jelenleg is súlyosan torz berendezkedésű és gondolkodású ország nem engedheti meg, hogy legfejlettebb és leggazdagabb régiójának a többi rovására további előnyöket nyújtson.
          A hatperces interjú után kocsiba ülök, és, mivel csekély a forgalom, két és fél óra alatt otthon vagyok. Oda és vissza az M7-en, laza 450 kilométer, ezzel az erővel lemehettem volna Pécsről az Adriára, nem beszélve Zágrábról vagy Ljubljanáról. Arrafelé valahogy sosem leszek frusztrált, és nem azért, mert a klasszikusokkal szólva csak "napfény és halidéj" van. Szlovén és horvát irodalmárokra tessék gondolni. És persze, éppen, mert rosszkedvű leszek, rögtön igazságtalan is, hiszen azt alig ismerem ehhez képest, amit, sajnos, túlságosan. A tény azonban, hogy reménytelennek látom mindazt, amit csinálok. Kérdés, hányszor lehet még valamely "ügy" miatt bohócot csinálnom magamból.
          Vezetés közben, elalvás ellen rádiót hallgatok. Először iszonyú zagyvalékot kulturális, illetve filmajánló címén, dermedten, hitetlenkedve, hogyan képes valaki effélét csinálni (nem szoktam, idő híján, rádiót hallgatni). Aztán a Szalon című, rendes, régi típusú irodalmi műsort (szerkesztő Tarján Tamás), ahol Bernáth Istvánnal beszélgetnek az izlandi írásosságról, Téreyvel a Nibelungról, Kúnos Lászlóval Andersenről, Szilágyi Ákossal irodalmunk új orosz recepciójáról, és ezektől megnyugszom. Drága barátaim az Úrban és a fővárosban!, azért én nem leszek kisgazda vagy miépes, legfeljebb sztoikus.

Ágoston Zoltán