hirdetés

Tények, művek, műanyagok

2018. november 8. - Dunszt

Tény az is, hogy a pozsonyi lakóházban, amelyben tizenhat négyzetmétert bérlek, nincs szelektív hulladékgyűjtés, csak egy „mindentbele" konténer. Még 2018-ban is probléma lehet a szelektív hulladékgyűjtés Szlovákia fővárosának központjában. - A héten a felvidéki Dunszt írja a netnaplót, a csütörtökit Mellár Dávid.

hirdetés

„Mindig az első mondat a legnehezebb" – kezdi Haklik Norbert egy novelláját a Tom Hanks a vizek felett című kötetben. Ennek köszönhető nem csak ő, de én is túljutok az első mondaton. De hagyjuk is ennyiben egyelőre Haklikot, ma nem vagyok fejtegetős kedvemben. Ilyen ez a csütörtök. Tényközlős.

Tény, de nem újdonság, amit Száz Pál a minap kiposztolt: a tejesdoboznak öt év kell, a sörösdoboz 450 év alatt bomlik le, a műanyag flakon pedig soha. „Örök emberi vágy, hogy hátrahagyjunk valamit magunk után – írj Pali – valamit, ami tartós, netán örök."

És ha már lassúság akkor eszembe jut a szerdai beszélgető est Etela Farkašovával, akinek Scenár (Forgatókönyv) című könyve nyerte idén a legrangosabb szlovák irodalmi díjat, az Anasoft Literát (bővebben itt). Farkašová az emlékezet szelektív, fikcionizáló természete mellett a lassúságról mint értékről beszél. Legyünk lassúk, akár egy műanyag flakon. Vagy mint az „állóvízszerű", „egy helyben toporgó" Szlovákiai Magyar Írók Társasága (Szalay Zoltán cikke). Vagy inkább mint nélkül. De már megint túl sok a hasonlat, az irodalom. Pedig ezen a csütörtökön igazán nem érdekel a szlovákiai magyar írók sorsa. Sokkal inkább aggaszt a döglött galamb az ablakom alatt, amit nem lehet eltávolítani, és rohadtul bűzlik. Még szerencse, hogy gyorsabban bomlik, mint a pelenka (50-100év).

Tény az is, hogy a pozsonyi lakóházban, amelyben tizenhat négyzetmétert bérlek, nincs szelektív hulladékgyűjtés, csak egy „mindentbele" konténer. Még 2018-ban is probléma lehet a szelektív hulladékgyűjtés Szlovákia fővárosának központjában. Egy háztömbbel arrébb a KC Dunaj kulturális központban a nemzetközi Off_festival az antropocént választotta idei témájának. Az antropocén egy mondatban az földtörténeti kor, mely azóta tart, amióta az ember aktívan beavatkozik a bolygó életébe, és ennek nyomai a Földön mindenhol kimutathatók. Persze sokan nem akarják elfogadni azt az mindennél világosabb tényt, hogy visszafordíthatatlanul beavatkozunk a bolygó ökoszisztémájába, megbolygatjuk működését, felgyorsítva ezzel például a globális felmelegedés természetes folyamatát. A fiatal tehetségek fotókiállításán többek közt: egy műanyagból készült tenger-installáció, egy szívkonstrukció és rengeteg fénykép a műanyag megannyi formájába bújtatott fákról és fikuszokról, egy kínai karácsonyfadísz-gyárról és munkásáról, olajfúrókról keleten, szennyezett tengerről nyugaton. És a kedvencem: az emberre zavarbaejtően hasonlító portrék, amik (akik?) közül egy tényleg ember, a többi utánzat, műanyag (legalábbis ezt állítja a munka címe: One of them is human – Egy közülük ember).

Visszatérve az említett Haklik novellához: a minap kezembe akadt Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre című novellagyűjteménye. Buzzatti Novellaírás kettesben c. műve, akárcsak a napló első mondataként idézett Igazam volt. Tévedtem Haklik-szöveg az írásra mint a valóságot befolyásolni képes tevékenységre fókuszál. Mindkettőben megjelenik egy szövegen belüli szöveg, amelyet a novellák egyes hősei írnak. Haklik „Mesterének" tárcanovellája egy kocsmai gyilkosságot ír le, amely az elbeszélés jelenidejében valósággá válik. Buzzati hősei ketten írnak egy történetet, amely végül „valóságos" repülőgép-szerencsétlenségbe torkoll.

Mindezek tükrében az antropocén fogalmának jelentéséből – az „aktív emberi beavatkozás" tényéből– megindul a naplóíró ember fantáziája, hogy az irodalom, tágabb értelemben az emberi fikció, a fantázia, a kreatív alkotóerő, maga az alkotás visszafordíthatatlan hatással lehet a mindennapi valóságunkra, és befolyásolhatja a történéseket. Lehet ezt cáfolni, akárcsak a földtörténeti kort, amelyben élünk. Hisz a szó nem tör csontot, ahogy a műanyag sem. Közben fajok tűnnek el, és emberek halnak meg kocsmákban, repülőgépeken, novellákban. Még jó, hogy az ember 25 év alatt teljesen lebomlik – kommentálja Szászi Zoltán Száz Pali említett bejegyzését a közösségi portálon.

A művészet fikciója előbb utóbb valósággá válhat. Ténnyé. Vagyis ha én tegnap egy műanyag-tengerben úsztam egy kiállítás szobájában, és nem tudtam meg különböztetni négy portré közül, hogy melyik készült egy húsvér emberről és melyik három a műanyag kópia, akkor a kérdés nem az, hogy megtörténhet-e mindez a valóságban is. Tény, hogy igen. Tegnap még lehet, hogy csak kiállításanyag, ma még lehet, hogy csak netnapló a Literán, de csak idő kérdése, hogy mikorra érik, milyen tempóban válik tényleges, s nem csak elképzelt valósággá. De ne legyünk ettől túl szomorúak, ne essünk depresszióba, figyelmeztet Andrung Heinzelmann, reagálva Szászi Zoltán aggódó-szmájlis megjegyzésére az ember gyors bomlásáról: „Így, hogy kiderült, a műanyag flakon atomi szerkezete megbonthatatlan, új lehetőségek nyílnak az emberiség előtt, ami az entrópia elleni harcot illeti. A csatát elveszítjük, de a háború a miénk!"

Mellár Dávid

Dunszt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.