Úgy kezdődött, hogy a ljubljanai taxiscégnél foglalt volt a telefon. Tíz percig. Mivel ez hajnali fél kettőkor történt, amikor én rendszerint indulni szoktam vissza, Budapestre, és ilyenkor minden perc ki vagyon centizve, és taxi nélkül nem tudok kijutni a vonatra, gyorsan kerestem a neten egy másik taxiscéget, direkt rákérdeztem, hogy biztos ki tudnak-e vinni vonatindulásra, és a megnyugtató válasz után lementem a ház elé. Tíz perccel a vonat indulása előtt érkezett csak meg a taxi, és természetesen nem tudott róla, hogy mit kértem… Így késtem le (a hároméves ingázás alatt először) a jól bevált éjszakai vonatomat.
Van egy másik vonat is, ami ugyan olcsóbb, de egy állítólag évek óta tartó, vágányzár nevű titokzatos akármi miatt át kell szállni vonatpótló buszra, ezért még soha nem utaztam ezzel a jeles, Citadella Expresszre keresztelt vonattal. Egészen a mostani, taxis-telefonos malőrig.
Az általam preferált vonaton is érvényes, hogy ugyanazon a szerelvényen bizonyos kényelmi szolgáltatások csak a (mindközönségesen balkáninak mondott) szlovén és horvát síneken működnek. Hogy mi lehet ennek oka, azt nem tudom, de pl. a szlovén kalauz képes kinyitni egy szekrénykét, és az ott lévő gombokat nyomogatva a fülkékben megszólaló hangszórók segítségével tájékoztatni az utasokat a következő állomásról, és az esetleges késésről. Szlovénul, németül, angolul. A magyar kalauz a tájára se megy eme szekrénykének.
Így volt ez ezen a Citadellán is: Hódosig a jól értesültség biztos tudatában olvasgattam, a szlovén kalauz elbúcsúzott, megköszönte, hogy a szlovén vasutakat választottuk, és onnantól kezdve beindult a túlélőshow, amelyben paradox módon a derűlátóbb, és a világot humorral fölfogni képesek tudtak érvényesülni – már amennyiben érvényesülésnek tekinthető az, ha az ember több óra várakozás után sem tépi ki az összes haját, és nem kezd el tervet/pokolgépet gyártani a MÁV fölrobbantására.

Miután ugyanis a hátunk mögött hagytuk a Balkánt, egy egész órát állt a vonat a magyar préri közepén. Hátratekintve még látszott a hódosi immár közös, eu-s határállomás, az egész vonaton nem volt egy darab kalauz se (vagy csak gondosan elbújt), a szomszéd kupéból a japán srácok végül kiszálltak közelebbről megvizsgálni az egyik sárga repcetengert, az utazóközönség derűsen szemlélte őket az ablakból.
Emlékszem, nemrég olvastam valahol, hogy egy japán mozdonyvezető öngyilkos lett, mert az előírthoz képest húsz centivel odébb állt meg a szerelvényével. Ezek a japán fiúk – magával ragadó repcetábla ide vagy oda – még nem tudják, hova érkeztek...
Az egy órás várakozás után hirtelen indulunk, a fiúk nevetve ugrálnak föl a szerelvényre. Az első magyar állomás, Őriszentpéter után fölbukkan a kalauz is, egy riadt kislány, aki sűrű bocsánatkérések közepette kezeli a jegyemet, mondván: nem tudja megmondani, miért állt a vonat, viszont úgy tűnik, hogy a vonatpótló buszokat, amelyekre még majd ezután kell átszállnunk, nem várja meg a csatlakozás, jobban járunk, ha Celldömölkön át elmegyünk Győrbe, és onnan célozzuk meg Budapestet. Ezt gondosan rákörmöli a jegyre is: „Kerülő útirányra érvényes, menetirányítói utasításra”.
A japán fiúknak is magyarul magyaráz, ez abszolút hungarikum, más népeknél még nem találkoztam vele: amikor jóemberünk látja, hogy a szerencsétlen külföldi nem érti ékes magyar nyelvünket, akkor elkezdi ugyanazt lassabban, szinte szótagolva, kevesebb szóval, ráadásul hibás magyarsággal elmondani, sűrű „érted?” kérdésekkel, és egy-két angol szóval megspékelve. Valahogy így: Ez a vonat stopp Ukk. Érted? Cséndzs busz Boba. Boba cséndzs vonat. Celldömölk cséndzs. Győr cséndzs. Budapest öt óra (ezt mutatja is, jobb kezének széttárt ujjaival). Ez a jegy oké. Én menni veletek. Folóv mí. Érted?
Jegyvizsgáló el, japán fiúk dőlnek a röhögéstől. Rövid idő múlva egyikük, gondolom a legaggodalmasabb, átjön megkérdezni, tudom-e, mi ez a sok cséndzs? Megnyugtatom, hogy én is Pestre megyek, át kell majd szállni többször, csak kövessenek. Folóv mí.

Ukknak még csak a neve szürreális. Itt kell buszra szállni. Ezt gondosan bemondja a hangosbemondó – magyarul, a nemzetközi vonat utasainak. Vesszen a férgese. A buszon kiderül – hallom a kalauz kislány telefonbeszélgetését a központtal –, hogy mégse kell Győrbe menni, a csatlakozás ugyan már elment, de várjuk meg a következő, Szombathelyről Budapestre tartó vonatot. Plusz háromnegyed óra. Ezt mindenkinek elmondja, a japán fiúknál is belekezdene, de aztán csak legyint: Folóv mí.
Hosszan buszozunk Veszprém majd Vas megye kanyargós útjain, falvak sáros főutcáin, el a rogyadozó templomok, vak ablakú könyvtárak, szomorú udvarú iskolák mellett. Kész szociográfiai tanulmányút még nekem is. Több kis kitérőt teszünk a közbeeső állomásokra, az esetleges felszálló utasokért. De sehol nem akar fölszállni senki erre a citadellaexpressz-pótló buszra.
És megérkezünk a nevében kevésbé, önnön valójában annál inkább szürreális Boba kies vasútállomása elé. Buszunk, többedmagával, szó szerint egy sártengerben áll meg. Azért itt, mert nem is tudna máshol, a vasútállomás közelében ugyanis sehol egy négyzetméternyi aszfalt, az épületbe egyszerűen nem lehet bejutni száraz lábbal. Nézem az elkerekedő japán szemeket, azon már nem nagyon tudnak nevetni, hogy vagy ölbe veszik hatalmas bőröndjeiket, vagy a bokáig érő sárban húzzák maguk után. A váróterem ragad a kosztól. De szó szerint. Bármit megfogni tuti gyomorrontás. Az egyik japán megkérdi a pénztárost, hol a mosdó (tanulékony ám: kezét összedörzsölve kézmosást mímel, így némi mutogatás árán útbaigazítást nyer). A reakcióját borítékoltam volna: rövidesen halálra vált arccal tér vissza és hosszasan ecseteli a látottakat. A beszámoló nyomán a társaságból többen is fölkeresik a mellékhelyiséget, egyikük fényképezőgépet is visz magával. Vizuálisan is megörökíttetett hát a kis magyar valóság.
A háromnegyed óra várakozás után befutó szombathelyi gyors egyszerre érkezik a budapestivel. Egymás mellett áll meg a két vonat, a fölirat mindkettőn: Szombathely-Budapest. Még én is megkérdezem a peronon ácsorgó vasutast, melyik a melyik. A japánjaim buzgón kocognak utánam, a hangosbemondó továbbra is csak magyarul szól, és a peronszám, amit irányadónak említ, nincs föltüntetve magán a peronon.
A vonaton kiderül, hogy mindegyik vécé zárva van. Megkérdem a kalauzt, tud-e segíteni, mire vállat von: Kinyithatom, ha nagyon szeretné, de nem véletlenül zártuk be, én a magácska helyében nem ragaszkodnék hozzá. Hát jó, nem ragaszkodom, de – már csak azért is – megkérdem tőle, szerinte érdemes-e a majd kétórás késés miatt reklamálnom, számíthatok-e valami kártérítésre. Emberem a szemembe néz: Lehetek őszinte? Kár a gőzért, úgyis lepattintják valamivel.
Ez a lepattint, ez lehet a kulcsszó.
 
A kolontári házak hűlt helye még csak ezután következik. Takarosan elegyengetve a terep, ugyanazok a gépek végezhették el a munkák, amelyek most a tározó oldalát hizlalják, egyre magasabbra.

Itthon végre leülök a gép mellé, és a rádiótól ma elbocsátottak listája vár. Hurrá. Miért érzem úgy, már egy ideje, hogy annak idején, 20 éve, nem költöztem elég messzire? 

(Az Ex következő száma valós és virtuális, környező és belső tereink átalakulásáról-újraértelmezéséről szól.)