Utazunk Dórával Zebegénybe, zónázó vonat, mint a Sztalkerben. Alkonyatkor mindig van cirka tíz perc, amikor semminek nincs körvonala, de nem hogy szétfolyik, minden stabil, csak éppen valószínűtlen, olyan, mint a teniszpályákon a műanyag salak, így utazunk most. Káposztásmegyer betongótikája távolodóban. Keresztül Sződligeten, amit régen egyszer „szőrligetnek” olvastam, szürkület volt akkor is, és elnevettem magam, hogy mennyire abszurd, akkor már éppen másfél hónapja nem nevettem, és egy orvosi rendelő váróterméből indultam Zebegény felé, egy orvosi rendelőből, ahol aznap műtötték meg azt a nőt, aki miatt egy időre elfelejtettem nevetni, persze ő sem volt vidám (v. ö. „a bézbólütő olyan kétélű fegyver, ami bármikor fordítva is elsülhet”), mentem, ő a látható, én a láthatatlan varrataimmal, és Zebegény itt a lényeg, merthogy van ott egy Békeszigete, így egyben és nagybetűvel, és ez a Békeszigete csak kis részben Zebegény, a Békeszigete döntően egy ember, pontosabban egy ideje kettő, még pontosabban pár nap múlva már három lesz, Attila és Natália, és pár nap múlva már Szonja is, oda mentem mindig, boldogan is, szomorúan is, mert a boldogság és a szomorúság nem fontos, nem oszt, nem szoroz, az állandóság a fontos, például Keith Jarrett 1969-es kölni koncertje, a XXI. században is magnókazettáról, például ez is az állandóság egyik lehetősége, maga a megvalósult lehetetlen. És most újra megyek, azzal a nővel, aki miatt nem tudtam nevetni, és aki azóta a feleségem lett, megyünk tehát Zebegénybe, megyünk a Békeszigetére, nincs apropója az útnak, csak annyi, hogy régen nem voltunk, megyünk, és a tétekről beszélgetünk, főleg nagy tétekről, és eszembe jut egy barátom, aki azokban az időkben, amikor nem tudtam nevetni, egyszer mezítláb jött velem végig a városon, kocsmáról kocsmára, június volt, és hajnalra eljutottunk egy kerthelyiségbe, amelynek sóderral volt felszórva a padlója, és ő ott is mezítláb mászkált, nem mutatta, hogy fáj neki, és amikor már majdnem elnevettem volna magam, akkor hazavitt taxival, mert tudta, hogy az a nevetés hamis, jobb tehát, ha alszom. Ez a barátom most annyira nagy tétet tett fel, hogy összeroskadt alatta a rulettasztal, és ő megijedt ettől a nagy téttől, pedig a zsetonok többségét idegen kezek csempészték oda az ő tétjéhez, amíg ő a cipőjét húzta fel. „Az a tét, amelyik összenyom, nem valódi” – mondom Dórának. „A barátomnak újra mezítláb kell járnia egy kicsit.” Egyszerre koccan a fémkapaszkodóhoz a gyűrűnk egy hirtelen fékezésnél. Béke van.

 

Zene: Tom Waits: Hold On