The Clown
2006. augusztus 21. - Balázs Attila
Esik úgy, hogy átkavarja a szomszéd utcai magányos bohócot, aki meg – ismervén témában a házigazda régi preferenciáit – az óvágású „bítnik haverokról” gyorsan az ostorozandó erkölcstelen jelenségekre tér, amelyek a régi elferdülések eredményei, dühítőek, hovatovább a legnagyobb izé, hogy kiirthatatlanok. És akkor nézi a mennyezetet hosszan ez a paprikajancsi, patetikus hatásszünet, mély levegővétel, majd házigazda bohóc tudja már, mi jönne, tudja fejből.
- 2006. augusztus 21.
Ma este (tegnap?), amikor a vén bohóc fáradtan hazatért egy totál üres nap után, gyorsan megfordult kába fejében: mért van az, hogy sokan azzal a filozofikus kérdéssel kezdik a rég beígért, közben észrevétlenül kötelezővé lett naplóírást, hogy hát: mi a jó öreg égről írjak? Nem történt hisz’ semmi! Semmi a keserű szép világon, há’ mi a bánat legyen?! Az üvöltő tévében is valaki azt üvölti valakinek a madzag végén: Há’ mi a bú van, ma mindenkinek semmilyen napja volt?! Akkor a vén bohóc tudja, mit kell tenni. Kérem, meg kell inni: még egy martinit. S akkor el lehet töprengeni, milyen is ez a világ. Hát egy ilyen: bohóc, az élet (meg te, anyucid keservit.) – Ez most így, kezdeti impulzusnak jó is, jöhetnek az emlékek. 1979. szept. 17-én írta akkori szamárfüles naplójába San Franciscóban az Old, illetve a Young Clown, a Clown Junior (hétfő lehetett az is, de azok még milyen hétfők voltak, haver!), hogy hát ott, a beatnikek kiadójával szemben, szemben a City Light-szal van egy hely, úgy hívják, hogy Vesuvio. Márpedig az művészek, bohémek, világfik és lokálpatrióta zsugások gyülekezőhelye. Ott lehet néha látni Ginsberget, Corsót stb. Kezdik a hetet. Nos, ott van az a falon, hogy is? Hogy? Így: Amikor a szöcske árnyéka a mezei egér farkára vetődik, a felkelő nap vörös fényében az égre baljóslatúan izmos indián alakja rajzolódik ki, nyílvesszőjét az íj húrjára helyezi, erre felriadsz, s sajna látod, nem álmodsz, hát tudd, itt az idő… Minden vén pojáca egészségére! – Ezt a naplót kéri most valaki, egy másik bohóc, meg akarja ismét jelentetni a maga bohóc kiadójában. (Legalább itt a nap eseménye!) De van egy ilyen régi naplónak értelme? Talán úgy, ha belehelyezzük egy mai, áptudejt naplóba, kicsit összerázzuk őket, jó kis cirkusz, még lehet is belőle valami. Prózaszerűség. (A nap gondolata!) Aztán eshet az eső, kavarhat a szél. Szekszendrágsz…
Esik úgy, hogy átkavarja a szomszéd utcai magányos bohócot, aki meg – ismervén témában a házigazda régi preferenciáit – az óvágású „bítnik haverokról” gyorsan az ostorozandó erkölcstelen jelenségekre tér, amelyek a régi elferdülések eredményei, dühítőek, hovatovább a legnagyobb izé, hogy kiirthatatlanok. És akkor nézi a mennyezetet hosszan ez a paprikajancsi, patetikus hatásszünet, mély levegővétel, majd házigazda bohóc tudja már, mi jönne, tudja fejből. Ugye, következne a bűnök bűnének, a homoszexualizmusnak (különös tekintettel a leszbikus szerelemre!) mintegy dühödt sulykolása, végtelenségig, papi dörgedelemmel, hajnalig, azon is túl, Óperencián, kutyafaszon és Spinozán át a nihilig, ám ezt most nem lehet. A hazai pálya előnyeit kihasználva házigazda bohóc – munkára hivatkozva, valami új naplót kell írni (lám, ez régi!) – mintegy hazavágja vendégbohócot, aki fenyegetően visszanéz még az ajtóból, az emberiség férfi lelkiismerete, aztán elkotródik. Házibohóc meg leül, s gyorsan valami ilyesmit hajít számítógépre:
„Azt hiszem, rögtön három tényező vet gáncsot makacsul, csattintja össze a férfiember bokáját, amennyiben arra „vetemedik”, hogy a nők közötti szerelemről gondolkodjék, azaz: írjék. Az egyik az esetek többségében rögvest jelentkező szexuális ajzottság, a másik a féltékenységgel elegy nyilván természetesnek is tekinthető férfidüh, a harmadik pedig tulajdonképpen az első, mégpedig a közvetlen tapasztalat elérhetetlensége. Mert például nyújthat ehhez szöveget az irodalom, hangot-látványt a film, sőt netalán – ritka helyzetben – a közvetlen tanúság, akár részvétel, ám nyilvánvaló, hogy a férfi férfiként akkor is kívülreked ezen a valamin. Valamin – kissé pongyola megfogalmazás, de legalábbis érzékelteti a szavakba öntés nehézségeit. Mert állítják sokan azt (is), miszerint a női homoszexualizmus sokkal összetettebb, finomabb, szerteágazóbb és érzelmibb, megfoghatatlanabb, mint a férfiak egynemű szerelme. Erről úgy vélem, szinte lehetetlen az összehasonlítás, azonban ha abból indulunk ki, hogy a nő érzőbb lény, általában érzékenyebb, akkor nyilván rejlik benne igazság. Ám mivel példákat és ellenpéldákat szinte mindenki tudna felhozni, összehasonlításba nem bocsátkoznék. Különben is: én lennék a nemtelen, vagy éppen kétnemű bíra? Valamiféle harmadik nem mérlegelő képviselője? Nem vállalkoznék rá. Bár pusztán a nemi funkció szempontjából már az ógörögöknél megszületett az elméleti állítás, amely szerint a női orgazmus erejében sokszorosa a férfi kéjérzetének, elfogadható bizonyítékát ennek nem látom, amit viszont látok, az ennél összetettebb. Lehet, hogy tényleg erősebb, érzelmibb tud lenni a nő és nő közötti vonzódás, azonban – látens férfi homoszexuálisként – részemről itt ugyancsak elmarad az arbitrázs. Akkor hát mit is akarok valójában? Elképzelhető, hogy ezzel a kérdéssel eljutottunk a lényegig: magam se tudom, de izgat a kérdés. (Agymerevedésig biztosan, a többiről nyilatkozni képmutatásom tiltja.)”
Itt kiapad a legfrissebb, ugyancsak lekókadt bölcsesség, megvolt hát az esti szex is, vén bohóc még elcsigázottabban, megint fájdalmas görcsbe ránduló gyomorral dől hátra. Na mindegy, véli, itt beindult valami. Holnap is van nap, nem fújta el a szél, ez a remek gondolatmenet még folytatódni fog. Holnap talán történik majd valami, akár a képzettársítás szintjén, hogy ez gördüljön tovább, lengjen a trapézon, vágtasson körbe a porondon. Mi lehet még? (Láttam nemzedékem…) Holnap új nap virrad ránk. Szerdán van a gasztroenterológia. Hú, a világ összes ideje a miénk. Addig még annyi mindent meg lehet oldani, de annyit. Aztán meg mit lehet túlélni, mit nem. (?) Megj.: Mellékelt fénykép Öreg Bohócról mint a képzőművészet angyali szakértőjéről, ez ott fönt, a Merlinben készült valamikor, Csikós Tibor festőnek a matrac anatómiáját feldolgozó kiállításán. A matrac álomvidékén. Dr. Máriás fújt, s időnként ilyeneket kérdezett: – Mi ez? Mi ez? (No, tényleg mi.) Akkor is hétfő volt a világon, s akkor is este lett. Reggel elindultak a villamosok.
Hozzászólás