The Clown 3

2006. augusztus 23. - Balázs Attila

Itt ismét lendül a történelem kereke. Feleségem és én – mások drága igyekezetének hála – ott állunk a Kárpátia svédasztalánál, s fejet hajtunk dr. Niklai truppjának pompás kocsonyája előtt, amelyben pontosan úgy törik meg a fény, ahogy kell. S ha diszkréten belerúgsz az asztal lábába, pontosan annyit rezdül sec/c alatt e mű, amennyit kell.

          Szomorú tény, hogy az egykor többnyire másmilyen hozzáállásáról híres Pesten-Budán a kiszáradt torkú és korgó gyomrú embert, ha betér valamely megfelelőnek nézett helyre, kellemetlen meglepetés érheti. Még mindig megesik, hogy egyszerűen ­– az egyéb bokros teendőitől (?) hajszolt személyzet – nem veszi észre a vendéget, levegőnek nézi, aztán meg ha igen, buggyant sört hoz, zöldeset-nyálkásat, akárha békalencse teremne benne, puff, levágja az asztalra, s nyomban elsiet, mielőtt bármit is szóvá lehetne tenni. Egy szerencse, bármily faragatlan is a mozdulat, ez a sör biztos sör: biztos, hogy nem habzik ki a nadrágra. A kicsike kis megfáradt hab ott kushad az ezerszer „eltörött” folyadék tetején, mintegy üzenetül annak, aki látja, hogy hát reménytelen ez a világ, s nagyon reménytelenül állanak a dolgok benne. Ám, hogy ennek ellenére "ő mennyibe tud kerülni", az még csak maradjon a végére! – Nos, ezekben a reményvesztett, tkp. a saját önérzetükkel csúful elbánt, régen jórészt mégiscsak szebb időket látott létesítményekben végképp szerencsés, ha bor vagy pálinka irányába' nem kalandozik el a vakmerő utas, mindenféle sör- vagy borkorcsolyáról nyomban megfeledkezik, hovatovább hátat fordít a konyhának, amennyiben rögvest nem lépi meg a legkézenfekvőbb lépést, miszerint fogja a kalapját, s amint rendezte a mégiscsak szükségeset, odébbáll. Hiszen a napnál is világosabb, hogy ezeknek a helyeknek a nyitva tartása mindössze látszat, tkp. rég bezártak, s itt már isten is aszonta: jóccakát. Rég megvolt már a „fájront”. (Hogy ezek szellemlakta éttermek lennének? Csak félreérthetőség kedvéért nem mondom.)
          Szóval, hidegen fújnak a szelek… Gyilkos a jéghideg víz, ám akkor – hogy egy mostanság ikszedik feldolgozásában is roppant népszerű film legendáriumából merítsek – másik hajó mentő kürtje hallik, s lassan beúszik a képbe a: Kárpátia. Hogy a dolog esetünkben még hökkenetesebb legyen, ez a Kárpátia a Nagy-korallzátony felől érkezik – persze képletesen –, csakis megmelengetni a jobb sorsra érdemes, kevésbé katasztrofált szíveket. Ám ha az oroszlántémához képest nyúlfarknyi is ez az írás, haladjunk sorjában! Csak beszorítjuk magát a nyulat az aszpikba…
          A krónika feljegyezte, hogy 1877-ben, az Erzsébet híd pesti hídfőjének közelében épült Ferenciek bazárjában bizonyos Holzwart György vett bérbe egy helyiséget étterem céljára, mely helyiség hamar népszerűvé vált a pesti polgárok körében. Sokszor egészen a Ferences templomig nyújtózott az asztalra várók sora. 1925-ben a híres vendéglátó dinasztia, a Spolarich család vette meg az éttermet, és a kor művészeinek bevonásával hangulatos termeket alakított ki. Nekik köszönhető az étterem belső tere, amely a magyar gótikát idézi. 1934-ben Károlyi László vette bérbe az éttermet, és adta neki a ma is használatos Kárpátia nevet. A Kárpátia – ahová mind Mikszáth Kálmán, mind Móricz Zsigmond, mind Karinthy Frigyes, tehát ekkora irodalmi nagyságok be tudtak térni minimum egy pofa, hangsúlyosan friss sörre, vagy finom borra – 1949-ben került állami tulajdonba, 1979-ben (Cuniculus évében) felújították, 1997 októberében a nemzetközileg is elismert – mind Amerikát, mind Ausztráliát látott, a Nagy-korallzátony permanensen kiálló részén sikeres vendéglátó-ipari komplexumot működtető – dr. Niklai Ákos vette tulajdonába azzal a céllal, hogy Budapest újra elismert vendéglátóhelyévé tegye.
          Itt ismét lendül a történelem kereke. Feleségem és én – mások drága igyekezetének hála – ott állunk a Kárpátia svédasztalánál, s fejet hajtunk dr. Niklai truppjának pompás kocsonyája előtt, amelyben pontosan úgy törik meg a fény, ahogy kell. S ha diszkréten belerúgsz az asztal lábába, pontosan annyit rezdül sec/c alatt e mű, amennyit kell. Utolsó „nyúlszaltó” kihűlt fotográfiája a történelmi murálok szomszédságában. Zseniális. Mint gyorsan kiderül, pontosan annyi van benne minden ízesítőből, amennyi kell, patikamérlegről. Hogy ízt adjon, de ne nyomjon el. Maximalista minimalizmus. Hát nem maga a tökély? Kocsonyába zárva.
           Persze van itt más is pazarul és bőven, viszont máris alig marad hely a felsorolásra. A vasárnap déli nagyasztalnak az elbeszélés pillanatában még teljesen reális áron hozzáférhető (hopp, ez itt a reklám rút, ám annál hasznosabb helye!) hideg- és melegtáljain túl – amelyek közül külön említést érdemel a finom libatepertő, illetve a pompás vaddisznópörkölt, nem utolsósorban azok a kis filigrán halujjacskák süllőhúsból –, szóval ha mindezek után marad még erő a további kalandozásra, akár amolyan puszta szórakozásból (már csak az ábrándnak akár): búcsúzóul még szemezhetünk egyet az ízléses kivitelezésű étlappal. Ott aztán ilyenekkel találkozunk, hogy például jó magyar húsleves szürkemarhából vagy zöldspárga-krémleves ricottás tésztabatyuval, netán grillezett szarvasgerinc portói borban párolt fügével és pirított pisztáciával kevert rizslepénnyel, na! Újra megjöhet az étvágy, beindulhat a gyomor, kavarognak a bolyhok. Visszakanyarodva például a már meglovagolt motívumhoz, mondjuk, jöhet egy jó kis házi nyúlpástétom madársalátával, amolyan lezárásképp tényleg. Édes búcsú egy kis borsodós aranygaluskával, illetve öblítés egy-két kupica badacsonyi rizlinggel, méghozzá a Szeremley szemeltből, a Hubáéból, tudjuk, akinek libafarmja van Afrikában, de csak azért, hogy a libákkal a krokogyélusait etesse, amelyek a legtöbb pénzt hozzák, ám csak azért, hogy azt a pénzt a gazda remek borászatába fektesse. Tudjuk, ugye… És itt a végén elpilledhetünk az általunk kissé eklektikusan összeválogatott menü után.
          Végül pár szót rólam, napló-bohóc-ról (is): én 1991-ben jöttem föl – a Duna erős folyásának ellent – Pestre. A sors úgy hozta, hogy jó ideig a Kárpátia felett laktam, ahol sokat hallgattam zsibbadtan a felszűrődő zenét. Sosem mentem le az étterembe, bár gondolatban többször is elindultam. Ha így vesszük, tizenhárom évembe telt leérni. S mondhatom, felettébb érdemes volt; most örömömre itt lehetek. Lehettem hát, néha tán lehetek is még. Isten úgy segéljen, hogy mindnyájunkat és az idők végezetéig. És sose keseredjen meg a falat a szánkban. (Egészségünkre!)
          Így ünnepnapon, hétköznap/másnap reggelén viszont – mélyen alatta a Kárpátia híres vasárnapi asztalának új, hétköznap délben is hozzáférhető, némelyest puritánabb változatánál akár: – ramadáni böjt. Mert még a legárvább falatoktól is az emberben nagy böjti szelek gerjedhetnek, hogy elájul tőlük maga is. Így vannak, akik a sima káposztalére esküdnek (nem megbízható, vélem; még több vihar a gyomor-nyomorban), továbbá vannak, akik ilyeneket mondanak: spenótlé (brrrrr), rebarbaralé (Barbara okos és érdekes lehet), uborkalé (hm) stb. Legegzotikusabb a három korty tengervíz, az okvetlen felső úton történő tisztulással jár, s utána jöhet az osztriga (esetleg kékkagyló) jéghideg pezsgővel (esetleg finom dalmát prosekkel). Na, ebben már van valami! Legkézenfekvőbb errefelé azonban a következő: kettő jéghideg Dréher egy kis erős gyümölcslelkével, s aztán? Aztán ki lehet állni újra: a porondra (esetleg kitántorodni, nem nagy feltűnéssel jár).

Balázs Attila