Szomorú tény, hogy az egykor többnyire másmilyen hozzáállásáról híres Pesten-Budán a kiszáradt torkú és korgó gyomrú embert, ha betér valamely megfelelőnek nézett helyre, kellemetlen meglepetés érheti. Még mindig megesik, hogy egyszerűen ­– az egyéb bokros teendőitől (?) hajszolt személyzet – nem veszi észre a vendéget, levegőnek nézi, aztán meg ha igen, buggyant sört hoz, zöldeset-nyálkásat, akárha békalencse teremne benne, puff, levágja az asztalra, s nyomban elsiet, mielőtt bármit is szóvá lehetne tenni. Egy szerencse, bármily faragatlan is a mozdulat, ez a sör biztos sör: biztos, hogy nem habzik ki a nadrágra. A kicsike kis megfáradt hab ott kushad az ezerszer „eltörött” folyadék tetején, mintegy üzenetül annak, aki látja, hogy hát reménytelen ez a világ, s nagyon reménytelenül állanak a dolgok benne. Ám, hogy ennek ellenére "ő mennyibe tud kerülni", az még csak maradjon a végére! – Nos, ezekben a reményvesztett, tkp. a saját önérzetükkel csúful elbánt, régen jórészt mégiscsak szebb időket látott létesítményekben végképp szerencsés, ha bor vagy pálinka irányába' nem kalandozik el a vakmerő utas, mindenféle sör- vagy borkorcsolyáról nyomban megfeledkezik, hovatovább hátat fordít a konyhának, amennyiben rögvest nem lépi meg a legkézenfekvőbb lépést, miszerint fogja a kalapját, s amint rendezte a mégiscsak szükségeset, odébbáll. Hiszen a napnál is világosabb, hogy ezeknek a helyeknek a nyitva tartása mindössze látszat, tkp. rég bezártak, s itt már isten is aszonta: jóccakát. Rég megvolt már a „fájront”. (Hogy ezek szellemlakta éttermek lennének? Csak félreérthetőség kedvéért nem mondom.)