The Clown 4 – anyu, én gép nélkül!
2006. augusztus 24. - Balázs Attila
Moholy-Nagy László valójában a nem kevésbé híres Man Rayjel egy időben fedezte fel újra azt az eljárást, amelynek eredete a fotográfia kezdetéig vezethető vissza. A tárgyakat közvetlenül fényérzékeny papírra helyezte, majd megvilágította, s az így készült képet rögzítette. A leírt módszerrel olyan műveket hozott létre, melyeknek nincs "negatív eredetijük", következésképp nem sokszorosíthatók.
- 2006. augusztus 24.
Halál Chicagóban, mintegy ötven évvel ezelőtt, leukémiában. Azelőtt jogi tanulmányok kezdete Budapesten, katonai szolgálat, sebesülés az orosz fronton és az első rajzok. Kapcsolata Kassák Lajossal és az aktivista művészcsoporttal, Tanácsköztársaság, majd emigráció. Nexus a dadaistákkal. 1921-ben feleségül veszi Lucia Schultzot, akitől megtanul fényképezni (csak?). A bácsborsodi Moholy-Nagy László, akit a modern művészet egyik legsokoldalúbb művészeként tartunk számon, s akinek számos műfajban volt ösztönző, indító szerepe, többek között a Bauhaus-koncepcióban, az 1925-ös lipcsei tavaszi vásáron vette meg első, könnyen kezelhető (idióta vagy szofisztikált?) Leica gépét. Aztán mintha elveszítette volna? (Anyu, én gép nélkül!) Moholy-Nagy a berlini UHU folyóirat 1928-as reprezentatív számában már mint Moholy-Nagy professzor, a fotogram feltalálója szerepel. Moholy-Nagy László valójában a nem kevésbé híres Man Rayjel egy időben fedezte fel újra azt az eljárást, amelynek eredete a fotográfia kezdetéig vezethető vissza. A tárgyakat közvetlenül fényérzékeny papírra helyezte, majd megvilágította, s az így készült képet rögzítette. A leírt módszerrel olyan műveket hozott létre, melyeknek nincs "negatív eredetijük", következésképp nem sokszorosíthatók. Ennyit e "játékos technika" múlt-modern ördöngösségéről a matt "napfénypapírokon". És egy rég lezártnak, feltérképezettnek tekintett életműről, amelynek eddig ismeretlen darabjai tudnak még előkerülni. Bácsborsodi Moholy-Nagy László fotogramáinak kiállítása a Nagymező utcai Ernst Múzeumban volt megtekinthető Pesten legutóbb. Köztük a Max Ernst átgyalogolja a háborút című is. Most meg – fantasztikus, hogy visszatérjen az emberbe a hit! – Moholy-Nagyot – egész könyvben – árulni képes a Király utcai antikvárium. Nem csak ponyvát, lávsztorit cukorlében, nagy szart. Itt, a búvárbolt mellett, a Szenteltvíz Búváriskola szomszédságában, ez viccen kívül nagy dolog.
Nem olyan szarról beszélek persze, amilyen a közelében látható az aszfalton, a lefűrészelt egykori parkolóóra tövében, amelyet nyilván az órarúdba, magába a tiltással összefüggő idő póznájába kapaszkodva alkotott oda valaki „bagettes” hangulatában, pfuj!, de amilyenhez foghatóra úgyszint kihegyezte magát az avantgárd művészet. Mindegy, azt mondják, bélsárral álmodni pénzt hoz a házhoz. Én egyszer álmodtam szarról mint a művészet tárgyáról, akkor mentünk csődbe. De mindegy, nehogy érdeklődés híján, nehogy Moholy épp itt haljon meg újfent: épp a Királyban. Nagy szégyen lenne. Aradi Laci rég látott barátomnak, aki mindenféle okos műveket fordít a szomszédságban, meg hisz a művészetben, s akit rég láttam, bár ő nem épp itt a Kingzródon lakik, biztos neki is rosszul esne. Emitt, a Hunyadi piacnál lakik ő. Nem messze a káposztáktól, meg egyebektől. Egyszer amúgy nekem is volt egy Leicám. Sőt, egy a nekem akkor még külföldnek számító Magyarországon vásárolt Pajtással kezdtem csírájában maradt fotóművészi karrierem. Ezzel a géppel örökítettem meg anyai nagyapám utolsó, a vadászok által lelőtt tanyasi kutyáját: Dundit. A mű olyan, mintha az is valamiféle napfény-papírra készült volna, egészen megmagyarázhatatlan technikával. De most már nekem olyanom sincs. Anyu, én gép nelkül! Örökítek. Tollal. Pontosabban: már számítógéppel. Számít?
A nap bevallható legnagyobb eseménye: vett a vén bohóc egy görögdinnyét a Hunyadin. Ki kellett hajítani, hiába kopogtatta nagy szakértelemmel előtte. Ahogy vulgárisan a nép mondja: belefosott a Lőrinc. Ez egy óriásdinnye volt. Alakjában inkább hasonlított gigászi, azaz gigakiflire. (Szegény Plútóról meg kiderült, hogy bolygónak túl kicsi. Hát…)
A nap melója: regényírás és rádiós munka. Nincs erről mit vallani.
Hajnali szex (egy régebbi gondolatmenet folytatása):
„Aztán van egy olyan érv – széplelkeknek nem elhanyagolható, az esztétikai érv! –, miszerint sokkal szebb a nő és nő szeretkezése, mint a férfi és férfi szex. Itt valami megintcsak nehezen megítélhető. Vegyük élesbe, ha szexig jutottunk: talán tényleg nem is olyan gusztusos a férfi szájába, végbelébe hatoló hímtag látványa, ám nyilván ez is preferencia kérdése. Nővel ugyanez megtörtén(het)ik úgy is, hogy leszbikus partnere tesz vele hasonlót a szexipar különféle elmés-férfimintás gyártmányaival. Akkor úgy szebb? Mondjuk, el lehet dönteni inkább női irányba. De ha férfi dugja azt, amije van, mondjuk, természetesebb. Emitt meg van valami többlet... Ám micsoda? Mégiscsak a női test esztétikuma? Meg az átlényegült tárgy varázsa? Átérzett műanyag a vaginában vagy végbélben? És tényleg ennyire jobb, ha nem holmi hús-vér férfi van a másik végén? Ekkora tud lenni bizonyos gyűlölet a fallokrácia irányába? Jó, tudom, nem ez itt a kérdés. Nagyon sok és nagyon rengeteg mindent nem tudok, tudós embertársaim! Nagyon sok és nagyon rengeteg mindent nem tudok tudós embertársaim gyümölcsöző árnyékában, így például a homoszexualizmus genetikai alapjait sem ismerem. Látom, ők sem, s ez bizonyos értelemben megnyugtat… amíg például a bormuslincák szexuális viselkedését igyekeznek befolyásolni. Isten bizony, még mulatságos is, tovább nem tudom. A többitől félek. A leszbikus nőktől mindenesetre nem. Kísérjenek el szelíd álmomban.”
Hozzászólás