The Clown 6 – regény és napló békaegérharca
2006. augusztus 26. - Balázs Attila
Nagy szeretettel állítottam a saját családom kis történetét mindig a nagy szent történelem mellé. Pici, görbe, anonim tojáskánk a nagy és dicső mellett. Remek kép! Ki-begyűrűztek a motívumok, gyümölcsözővé tették a játékot, született egy rakás élmény, egy rakás keserűség, egy rakás lendület. Egy rakás arany, egy rakás szar.
- 2006. augusztus 26.
Írtál-e már izgalmas regényt, meg naplót ugyanazon a napon? Mert ha igen, előbbi nemes tevékenység nyilván úgyszint nemes utóbbi kárára megy. Vennéd észre? Márpedig öreg bohóc regényt ír. Meg aztán a nap koronázásaként: naplót, azaz diáriumot a Literának. És akkor sajátos „verkmű” jön létre. Mert ugyebár az történik egy nap fő leforgása alatt a szerencsétlen nyomorékjával, hogy regényt ír. Akkor hát valahogy azt kellene történésnek fölfogni. Egy jobb sorsra érdemes nap történésének. Békaegérharcot amúgy ki lehet találni, hogy például pont ma és nálunk… nálunk közben a fakanalak csatába indultak a nadrágszíjak ellen, a szomszéd néni leesett a lépcsőn, de nem lett komolyabb baja, a fonnyadó kaktusz pedig új életre kelt, mintha Isten ujja érintette volna, meg ilyesmi. Térdre rogytam, miközben a regényírás szünetében kirohantam bekapni pár tepertyűs falatot. De hol van ez a valódi történelemtől? Márpedig történelmi regényt írni az Egri csillagok után szabadon: szinte kötelesség. Talán még valamit helyre lehet hozni. – Csúsztatás? Majdnem minden az. Vén bohóc, aki egykori Jugóban az akkor elhíresült Új Symposion folyóirat szerzője és szerkesztője volt, utána – a lap politikai fiaskója után sokkal – az Újvidéki Rádió kezdő újságírója, kényszerslapaja, bármikor megkérdik, így látja:
A Sympón belül is létezett az irodalomnak az a könyvtáros Borges-i iránya, amelyik a valóságnak az álfaktumok felé való kiszélesítését célozza, ezzel a módszerrel él, és az úgynevezett valóságirodalom. Utóbbit vegytiszta elképzelésében szűknek találtam, inkább a borges-i iskolában nyomultam, amelynek továbbfejlesztett változatát később Danilo Kišnél fedeztem föl. Ő állapítja meg, hogy az a bizonyos Maupassant–Csehov-vonal kifújt, nem is érdekes, lényeg, hogy van egy Borges előtti, és van egy Borges utáni irodalom, s pontosan arra utal, Borges hogyan szélesíti ki a valóság fogalmát, hogyan teremti meg az egész-világ-könyvtár című ábrát. Ebbe a végül is „posztszimpozionista” írói játékba valahogy pozitívan szólt bele az én nagy, egyre felszabadítóbb újságírói tojáskalandom. Óhatatlanul elkezdtek még inkább beszűrődni, átmosódni bizonyos, addig szinte irodalomidegen motívumok, elemek. Nagy szeretettel állítottam a saját családom kis történetét mindig a nagy szent történelem mellé. Pici, görbe, anonim tojáskánk a nagy és dicső mellett. Remek kép! Ki-begyűrűztek a motívumok, gyümölcsözővé tették a játékot, született egy rakás élmény, egy rakás keserűség, egy rakás lendület. Egy rakás arany, egy rakás szar. Végül elunván a piaci minor tojásügyeket a rádióban, jól berúgtam, s kivertem a balhét, én tovább nem piacolok. De a közvetlen tapasztalat nagyon jól jött. A mesélőkedv közben tartott, tart, vannak, lesznek tovább is történetek, noha ezek a történetek bizonyos értelemben súlyosabbak, nem mindig szerencsésebbek és nem mindig jobbak, de anyagszerűbbek, nyersebbek, végül is bluesosabbak – ez az észak-balkáni gyökerű blues-feeling, vélem, érthető.
A történetmondás, a történetelvűség nélkül nem tudtam elképzelni a prózaírást, s még valami nélkül, ami ugye legfőbb támasztéka ennek: az emlékezés/emlékezet. Ezért játszom gyakran azzal, ki a széles család legnagyobbb emlékezője, s aki a legnagyobb emlékező, az méretesebb-jelentősebb virtuális díjat kap, a kisebb emlékező kisebbet, s ott ülnek a nagyapák, nagybátyák, dédapák, összes anyák, gyerekek és leszármazottak, élők és holtak, ott sorakoznak, részt vesznek a versenyben. Tojásdad történetközpontúság és emlékezés találkoznak, viszik előre a prózát. Még remélem. A mára ténylegesen szétírt, széttechnikázott irodalom e parttalan szövegtengerében. Próbálnék egyszerűsödni. Még amikor elkezdtem írni, úgy képzeltem, ezzel együtt megpróbálom széttörni darabjaira a Nagy Elbeszélést. Tehát ami Lyotardnál fogalmazódott meg, az ő Nagy Elbeszélését konkrétan úgy értettem, nem mint ideológiát akár, hanem mint prózai, regénybeli Nagy Elbeszélést. Zsigerből is úgy éreztem, azt bizony szét kell robbantani. De a történetelvűség maradt mégis, olyan formában, hogy inkább rövidebb sztorikat, darabkákat, cserepeket rakosgattam össze, s ebből valami kollázs-próza keletkezett, valamiféle kollázs-regényművek sora. Mert azt hiszem, valahogy sikerült ugyanezt több könyv esetében megvalósítanom. Ezalatt egész országok is eltűnhettek, magánerkölcsökkel-közbűnökkel együtt, mint egy fekete cilinderben, lyukban, a történelem cirkuszában, mégis hogy lehet ez, hová lett általunk (bűvészek és bohócok által) is az egykor nagyra becsült minden?
Megalkottam volt a saját nyulamat, amelyiknek a hátán évezredet is lehet pattanni. Abból indultam ki, hogy több történelem létezik. Arra gondoltam, amennyiben tényleg így, miért ne lenne a nyulaknak legalább egy történelmük. Így született az ugratós nyúl-história, azáltal, hogy akadt egy bolondos krónikás, aki játszik is, ám sajogni is tud. Része ez annak az igyekezetnek, amelyet avatott emberek zeugmának neveznek. Mellérendelés, amellyel élve egészen hihetetlen dolgok érhetők el. Veszünk egy kanálnyit a sokszor természetéből fakadóan blőd, akár kimondottan ostoba emberi történelemből, s apránként a nyulak elé szórjuk. Nyúlon áteresztve ez egészen mulatságos, kissé megváltozott, gördülékeny formában jön ki a maga módján kreatív átdolgozó másik felén. És nincs az a szilárdnak hitt istenkép se, amelyik ezzel az eljárással nem módosítható. Jóleső érzés volt így kicsúfolni a történelmet.
És akkor most mi van? Újvidéken, Délvidéken, volt Határőrvidéken: még mindig áll egy nagy vár. Bolond írót örökké zavarta a kilátásban: Pétervárad. Rá kellett döbbennie, hogy a baknyúl vigye el, ötven évig tévedett! Melléjárt. A téma ott hever. Hegyi parlagon. Magasabb irodalom által: le se szartan.
(Amúgy ma nagy parádé volt Pesten. Öreg bohóc látta is: azt a sok táncoló, friss combikát, történelmi kontextuson kívül.)
Hozzászólás