Olyasféle csapatok voltak ezek, mint a Függőben.

Mindig van egy olyasféle csapat, mint a Függőben. Öten-nyolcan, lányok-fiúk, akiken együtt ömlik végig először az oktalan remény zuhataga. De ó jaj, barátság és jaj, szerelem: a történet  végére mindig odalesz a kölyökkutya-testvériség. S ahogy széled szét a sebesüléseitől vérző falka, egyik-másik megcsúszik, sárba lép, süllyedni kezd. A többi még a régi ironikus hangot próbálja, míg belőlük is felszáll valami vékony, szomorú vonítás. Aztán gyógyultra nyalogatják a sebeiket s elindulnak a város felé, a maguk választotta szalámiszagot követve. Már aki fel tud állni. Aki nem, az eltemetődik. Így is van rendjén. A műsornak folytatódnia kell.
Múlt héten egy délután kedves barátommal, aki még szintén nem unja, hogy minden vélekedését megkérdőjelezze, kazalnyi kölcsönkért videokazettával egy lesötétített szobában alámerültünk a valóságshow-k mélyvizeibe. Aztán kitántorogtunk a teraszra, hogy ismét levegőt kapjunk. Alant már esteledett, a nyitott ablakokban felviláglottak a tévék kékes akváriumai. De most nem show-ztak: készülődtek az újabb ragyogó meccsre városszerte.
Már nem helyes, hogy nincs tévém? A felvételekből kiderült: az ember végre szemtől szembe találta magát két szubsztanciája tragikusabbjával, az anyaggal. És épp a tévében. De csak lassan: egyáltalán nem céllövöldöznék valami felsőbbrendű szellemi pózból. Egyrészt a tárgy már lukacsosra van lőve, másrészt annál sokkal komolyabb, mint hogy lepöcköljük, zavaró rovarocskát a nyári teraszasztal sárga abroszáról.
Az ember tehát szembenéz. Szempontunkból az az apró, de megkerülhetetlen - csak a nézők látószögéből kiszorult - tény sem számít, hogy ezek a show-k manipulációk. Hogy kemény szigorral követik a forgatókönyvet, pontos időbeosztással etetik a nézőt és látják el a bulvársajtót, amin keresztül ismét a nézőt etetik. Ez nem fontos, hiszen a forgatókönyv kemény szigorral követi az élet közös, leginkább ráismertető s ekként tán a legközönségesebb motívumait, amelyek láttán a legszélesebb körben feltámadnak a megcélzott érzések. Egyfelől, hogy "nézd csak, apa, ezek meg így csinálják!" - vagyis az életet, kicsikét másképp, mint mi, tehát érdemes kukucskálnunk. Másfelől meg,  "nézd csak, apa, ezt mi is épp így csináljuk!" - tehát életünk, pállott ágyneműket kiforgató ágyainkig, a vécén végzett szarásunkig mindenestül érvényes. Sőt: e helyzetekben érvényes a legjobban. Ám hiába, hogy oly könnyen tollhegyre tűzhető, mégsem ez a lét mögötti vagy fölötti tartalmakat tagadó szemlélet a lényeg. A mindnyájunkat érintő pont itt, Kundera gondolatsorát folytatva, a szembenézés a Szarással. Kundera tétele a következő: ahol a Szar letagadtatik, az hazugság, az a Giccs. Azonban - Kundera a hozzá méltó kegyetlenséggel tárja fel ezt az ellentmondást is - a Giccsre szükség van az élethez, mert az ideákat csökevényes módon érzékelő-közvetítő ember számára a Giccs szinte az érzelmek adekvát kifejeződése.
A középkor még evidenciaként tűrte egymás mellett mentális látószöge frontjában e két végletet. A Giccs akkortól került túlsúlyba, mióta a felsőbb vagy másik világ evidenciája úgy megrepedezett, hogy az ember jobb híján saját magába kezdte beleképzelni a fenségest, a csalhatatlant, a jóra lankadatlanul törekedni tudót. Vagyis új s új ideákba megkapaszkodva neki-nekilendült, hogy ignorálja - elfelejtse? letagadja? - anyagi meghatározottságát. És ma, miután évszázadokat áldoztunk a Giccs különböző formáinak, szembenézünk végre a Szarral? Ugyanolyan túlzóan, ahogy régi századok a Giccset festették fel a valóságot eltakaró palánkokra, de egyensúlyba hozva a szép hazugságot a rút valóval? Alantast a fenségessel? Ha túlozva, ha durván, de ennek el kellett következnie?
Kötelező lépésnek látszik. De azért korunk hőse - képernyőn és előtte egyaránt - az, ami: a Szarásával Szembenéző Homo Sapiens. Afelől bárkiben maradhat elegendő kétség, hogy trónusáról felállva, hátsóján a csésze nyomával, tudatában a maga terpesztett lábú, letolt gatyás képével ez a figura mire lesz képes. Lehet, hogy a következő lépés már nem is az ő tiszte? De nekem a szellemi felsőbbrendűségre alapozott szekták sem tetszenek: nem hiszek a villanykörte-koponyájú számítógépzseniben sem, aki majd méltóképpen fogadja a talán-még-nála-is-okosabb ufót. Épp így taszít az ember szentimentális önmegvetése is: az sem tetszene jobban, ha a delfinek következnének. Annyi szemérmetlen borzalmat ismertem már meg - lehet, hogy most panasz nélkül be fogom érni ezzel az ócska kis látvánnyal, s bizakodom, hátha ez a letoltgyatyás menet nagyon rövid lesz, ha már egyszer kötelező.