(kedd)

A nyúl fülében ismét, legalábbis a fülkagyló peremén. Az egyik hegyre felfutó utca végében ülök egy ház előtt, amely utca vége már bőven az erdőt jelenti, bükköst egy szűk völgyben, ahová soha nem süt be a nap. A ház tulajdonosa évekre külföldre költözött, és nagylelkűen felajánlotta, hogy amennyiben úgy gondolom (az ő szavajárásával: Ha úgy érzed, nem tudsz ellenállni a poézis csalogató, csalfa szavának), bármikor feljöhetek a faházba. Hát most feljöttem, és itt ülök egy farönkön a ház előtt, mert odabent öt fok van, nincs értelme befűteni a cserépkályhába. Nincs időm megvárni, amíg bemelegszik.

Bár idekint sem lehet több öt foknál. A hajléktalanszállón dolgozás egyik – talán az egyetlen – előnye, hogy hetente három-négy napot itthon vagyok. Az ára viszont az, hogy aztán huszonnégy órát töltök a szállón, de erről majd holnap, ha már ott leszek. A ház tulajdonosa négy évet húzott le itt. Biztosan nem véletlen, hogy az íróasztalán Robert Burton The Anatomy Of Melancholy című vaskos munkája hever. Korábban mesélte, hogy voltak olyan téli napjai itt, amikor az egyetlen esemény, amire már reggelente várt, az volt, hogy egy ölyv átrepült minden délelőtt a völgy fölött, alacsonyan, szinte a fák hegyét érintve, az árnyéka végigsiklott a havon, és ez a látvány aztán egész napra ellátta benyomásokkal. Mert különben semmi, csak a kályhában az égő fa ropogása, odakint a behavazott erdő, és a korai sötétedés, ami alig különbözik a nappal félhomályától. Szomszédok nincsenek, a legközelebbi lakott ház úgy kétszáz méterrel lejjebb van, ahol egy idős férfi él a kutyájával. Ez az idős férfi, ahogy hallottam, rendszeresen konzultál földön kívüli lényekkel. Amiben nincs is semmi meglepő, mert ha az ember nem határozott élettervvel és konok elszántsággal jön ide lakni, könnyen  saját démonai áldozatává válhat.   

A völgy hűvös és sötét, ősztől tavaszig ritkán jár erre ember. Csend van, most épp hullik a makk a tölgyekről és a bükkökről, hangosan döngnek a palatetők. Éjszakánként rákezdenek a baglyok. Sokan vannak. Főleg macskabagoly és kuvik. A legtöbb ember retteg a hangjuktól. A sötétség madarai a lélek mélyéről repülnek fel, köröznek az esti égen. Nem csoda, ha  a párnába fúrjuk a fejünket olyankor. Nem szívesen veszünk tudomást arról, hogy lelkünk mélyvizében is ugyanilyen, átható tekintetű, nesztelenül mozgó lények élnek.
Az idős férfi háza mellett üszkös házromok. Egy háromtagú család élt ott, apa, anya, kisfiú, amikor egyszer, egy téli reggelen le nem égett az egész. A férfiről később kiderült, hogy legalább harminc házat tört fel a környéken. Kőműves volt, egyszer járt nálunk is. Hosszasan nézte a bevakolandó homlokzatot, nem szólt semmit. Amikor megkérdeztem, mégis mennyiért csinálná meg, nem válaszolt. Egyetlen szót sem szólt az alatt, amíg ott állt. Aztán elment. Néhányszor láttam őt a fiával a közeli büfében. Szótlanul ültek egymás mellett, az apa előtt piros fröccs, a gyerek kezében jégkrém. Balladai történet.

Átfutva a fentieket magam is megdöbbenek, miféle képet festek erről a vidékről. Mintha Thomas Bernhard valamelyik könyvéből vettem volna át az egészet. Miközben ennyire azért nem tragikus a helyzet. Jóllehet belengi ezeket a völgyeket és erdőket valamiféle búskomorság, észak hűvös és sápadt fényei. És valami még mindezek mögött, amire nem könnyű szavakat találni. Talán a végtelen közömbösség, a természet autisztikus működése, ami  - legalábbis a számomra – végtelenül megnyugtató tud lenni.
Délben lementünk egy pizzára az étterembe. Kedd van, tehát fél áron adják a pizzát, ilyenkor sompolygunk csak oda, és már rég nem érezzük megalázónak. De nem is ez a lényeg, hanem az, amikor – már elfele jövet – az étterem parkolójába bekanyarodott egy rendőrautó. Szemét rendőrök, mondta a fiam, és tovább ásott egy műanyaglapáttal a homokozóban.  
  

Győrffy Ákos