Elkezdtem irogatni, de csörgött a telefon, először nem akartam felvenni, aztán meggondoltam magam, hátha valami jobb program akad szombaton, mint a ködös ablakom mellett üldögélni és nézni a nagy semmit és arról írni. Thomas Keller volt, a svájci barátom, fekete, nagy ember, aki imádja Berlint, és már a huszadik lakásban lakik keleten. Gyere, csinálok rólad néhány képet, mondta, á nem, dolgozom. Gyere, dolgozz itt, adok asztalt és témát. Erre tényleg nem tudtam kibújni a meghívás alól, majd kibújtam a bőrömből, jaj, végre elhagyhatom az alkotóházat, és a valódi élet lesz a témám, Thomas. Felszálltam az S Bahnra, aztán az U2-ra, és már ott is voltam a lakásában.

170 négyzetméter, világos fényes, műteremlakás. Képekkel és gépekkel, zoknival és ágyneműkkel van tele, Thomas hálóköpenye lóg az előtérben. Hárman laknak, bármikor jöhetek, mondta Thomas, több vendégszobája is van. Megkínált teával és keksszel, fehér asztalnál ücsörögtünk, virággal. Aztán elkezdtük a fotózást, beállította a kamerát, engem a falhoz lökött, aztán székre ültetett, ez kábé egy óráig tartott, teljesen beleszédültem a merev üldögélésbe, mikor kiderült, Thomas gépe bekrepált. Megmasszírozott, hogy ne legyek olyan merev, és kicserélte a kamerát, de aztán végül az én gépemmel készültek a képek. Thomas nevetett kínjában, aztán sírt, a francba nem tud ma fényképezni. Teljesen értetlenül állt a dolgok előtt. Megnyugtattam, hogy ő a legjobb svájci fotós, akit ismerek. Végül készítettem róla néhány képet. Thomas nagy manipulátor, teljesen meg tudott győzni a szakmájáról, anélkül, hogy bármelyik gépe működőképes lett volna.

Este Leóval találkoztam, egyik novellám hősével, azért, hogy átadjam neki  a könyvemet. Nagyon örült neki, hogy hülyét csináltam belőle és gratulált. Klassz este volt, újra bejártuk a helyszíneket, de megígértem neki, hogy többet nem írok róla. Úgyhogy itt abbahagyom.

Kiss Noémi