A Ti fogalma számomra egy olyan egységesnek tűnő csoport létezését feltételezi, amelynek (legalábbis a megszólalás pillanatában) nem vagyok tagja – de a hangsúly a megszólalás, sőt a megszólítás tényén van –: egy olyan csoportot jelent tehát, amelynek nem vagyok tagja, de megszólíthatónak tartom őket. Ezt ilyen vegytisztán egyedül tanárként éreztem: adott egy osztály, akarva-akaratlan csoportot alkotnak, és adott a tanár, akinek más dolga sincs, mint hogy megszólítsa ezt a csoportot. 

 

Nem hosszú ideig, csupán két éven át egy méltán jó hírű gimnáziumban voltam magyartanár. A helyzet vegytisztaságát nem befolyásolta – legföljebb másként nehezítette – a tény, hogy egyetemi éveim utolsó két évével volt azonos ez a két év. Nagyon fiatal voltam tehát, s a hozzám legközelebb álló osztályban épp azt kifogásolták a gyerekek, miért nem engedem őket közelebb magamhoz, hiszen sokuknak testvéreikkel vagyok egy idős. De nem ezekről az évekről akarok írni, a szorosan ide tartozó tapasztalat annyi: nem tudtam, milyen szerencsés vagyok, fogalmam sem volt, milyen sokat jelent, ha egy gyerek ugyan azt vallja magáról, hogy teszem azt, fizika tagozatosként mit sem érdekli az irodalom – no de mégis ennek az iskolának tanulójaként állítja ezt. 

 

A „nem érdekel” relativitására egy alapítványi iskolában döbbentem rá – és mint az alább, remélem, kiderül, nem a gyerekeket akarom minősíteni. Maga az iskola bírt egészen más értékrenddel, mint az, ahol korábban tapasztalatokat szereztem, többek közt azért, mert mint az alapítványi iskolákban általában, központi kérdés volt az intézmény önellátásához szükséges összegek előteremtése, s egy-egy pályázat érdekében alapvető pedagógiai és iskolavezetési koncepciók változtak meg egyik évről a másikra. 

 

Az egyik nagy ötlet a nyolcadik évfolyam megrostálásával egy olyan kilencedikes osztály létrehozása volt, amelyben egy éven keresztül – mintegy alapozó évként – nagy súlyt helyeznek az idegen nyelvek és az informatika oktatására, hogy aztán egyes tárgyakból a tanítás a már elsajátított idegen nyelven mehessen tovább. Ez önmagában még nem is hangzik rosszul, csakhogy a válogatott osztály létrehozásának komoly ára volt: ahogy az egy évfolyamra járó nyolcadik osztályok jó tanulói egy osztályba kerültek, úgy került egy másik osztályba a „maradék” – és kell-e mondanom, pocsékul maradéknak érezték magukat az első perctől fogva. 

 

Ennek az osztálynak lettem magyartanára egy évre, és bizony nem azért nem érdekelt különösképp senkit sem az irodalom, mert mondjuk a fizikáért éltek-haltak volna, hanem mert egyáltalán az iskola mint olyan nem érdekelte őket. S akinél mégis nagyobb mérvű fogékonyság volt érezhető, az is meglehetős apátiát mutatott – igaz, nem csak a magyarórákon. Hogyne lettek volna egykedvűek! Ha tegnap azt mondtam, nehéz a mi, ti, ők fogalmairól a szociálpszichológia csoportra vonatkozó elméleteinek figyelembe vétele nélkül beszélni, hát ma nem is beszélek ezek nélkül, ugyanis már a tanév elején kiderült, hogy – nyilván nem szándékosan, inkább az átgondolatlanságból eredően – sikerült a megkülönböztetés és a kirekesztés alapmodelljét létrehozni a gyerekekkel.  

 

Mint az az amerikai tanárnő, aki Martin Luther King halálát követően elhatározta, hogy felhívja a figyelmet a feketék kirekesztésére, és kisiskolás osztályában azzal állt elő egy nap, hogy egy „tudományos felfedezés” szerint a kék és a barna szeműek között alapvető különbségek vannak, a kék szeműek jobbak, intelligensebbek, majd arra hivatkozva, hogy összekeverte a felfedezés adatait, a kiválasztott és a kirekesztett szerepet még meg is cserélte köztük – így hozott létre ez az iskola is egy kiválasztott és egy kirekesztett osztályt, csak épp sem a szerepcserére, sem a  „kísérlet” leleplezésére, s különösképp feloldásra nem került sor. 

 

Így aztán a kiválasztott osztály boldogan járt a frissen festett, frissen bútorozott és számítógépekkel, projektorral felszerelt osztálytermébe a folyosó egyik végére (meglett a pályázati pénz), és nem kellett hozzá két hét, hogy ne köszönjenek volt osztálytársaiknak, akik a folyosó másik végén koptatták tovább hagyományos tantervükkel hagyományos tantermük padjait. Ebbe a hagyományos tanterembe nap mint nap azzal az elhatározással léptem be, hogy a – József Attilával szólva – „Ti jók vagytok mindannyian” üzenetét tolmácsoljam mindenekelőtt, nem is tudom, mit értve jó alatt, de az biztos, hogy nem valami bizonyítványba írható minősítést. 

 

Tanulság nincs, legalábbis hollywoodi sikertörténetről nem számolhatok be. Volt köztünk egy emberi viszony. Volt egy-két amolyan „ahhoz képest” sikeres próbálkozás az érdektelenség áttörésére, tógába öltözés, alvilágfestés, betűszobor készítés, effélék – semmi sem sikerült tökéletesen. Volt egy utolsó óránk, és voltak gesztusok, amikből úgy érezhettem, talán nem volt hiábavaló ez az egy év. Mindenestre elhagytam a pályát. 

 

De vannak tanárok, akik évtizedeken keresztül képesek hitelesen megszólítani azt a sok osztálynyi Ti-t, akik elé nap mint nap legjobb tudásukkal és egész emberi mivoltukkal kiállnak, és képesek a mindenféle dacos és szomorú „nem érdekel” megszüntetésére. Ők ugyanazt tudják, amit az ír Frank McCourt, A tanárember című önéletrajzi mű szerzője, hogy „a középiskolai tanár egyszerre jutasi őrmester, rabbi, váll (amelyre a diák ráborulhat, hogy kisírja magát), fegyelmező erő, énekes, másodrangú tudós, irodai adminisztrátor, bíró, bohóc, tanácsadó, divatdiktátor, karmester, sztepptáncos, kollaboráns, tökfej, pszichológus, sőt az utolsó csepp a pohárban” – csak még nem tudták megírni. Lehet, ha megírnák, ők is híresek lennének. Lehet, most beérnék annyival, ha a Ti megszólításának képességét megbecsülné ez a társadalom.