Félhomályos és beláthatatlan alagsori folyosóra lát (csővezetékek futnak a mennyezeten, és mállik róluk a hőszigetelő anyag, az üveg- és kőzetgyapot, rojtokban szakad le), félálomban, de már félig ébren: tűnődik, hogyan kerül ide; hogyan, és főleg miért.
          Határozott céllal indult el ma reggel is.
          Elhatározza: nem fog személyeskedni. Ebben a helyzetben? Itt?
          Másrészt: mert minek; miért volna érdekes a személye, akár egy naplóban (események, emberek kínosan pontos felsorolása,  helyek, ahol megfordult, vagy éppen: nem, mert oda már nem jutott el, mert megint végighajtotta az egészet, a tegnapit, így nem ért oda vagy nem is akart odajutni, csak éppen muszáj lett volna…) Nem, ez egyáltalán nem érdekes. A személye nem.
          “Legalább alkottam egy hőst.”
          Most ezen tűnődik. Lehetséges volna hősi magatartás – a “szuterénben”? (Morog: a hatalmi rendszerek … egzisztenciális kiszolgáltatottság… nyomor, nyomor…!)
          Mégis tény, hogy megcsinálta! Hőse azóta úton van. Jön-megy a világban, Pesti Kornélnak hívják. Felbukkan helyeken, Budán és Pesten is, a Grinczingiben,  a Mayában (erről lásd: A budapesti Maya-kultusz kezdete (link)); néha “kiszáll vidékre” és ragacsos MÁV-vagonokban zötyög, megjelenik itt-ott, szövegekben, amelyek ezekről a helyekről szólnak.
          Mit akarhat a hős?
          “Azt mondták, a legjobb tizenegyet keressem meg.”
          Tizenegy pénzt adtak neki, hogy ossza szét a legjobbak közt – hogy kicsodák, az mindegy most, és hogy miért pont tizenegyet: ennyi maradt valahol, a leosztásnál (erről lásd: “maradványkeret”, majd egyszer rossz hangulatban kifejti), valami nagy és tágas fiók mélyén lappangott, amelyet már többször és alaposan kiürítettek, de most mégis eszébe jutott valakinek, hátha ott lesz kenyérmaradék, gyertyavég, krajcár, kacat közt.  És igaza lett! Tizenegy pénzt találtak – ennyi maradt, és a felelősség, hogy osztani kell, mert nem maradhatnak ott, ahol eddig voltak (lehet, hogy tatár és római pénzek is voltak a tizenegyben, elvégre nem érmeszakértő), rézoxid képződött a peremükön, zöldes lepedék.
          Elindult – mert lelkiismerete, az van! – hogy ha osztani kell, akkor oszt is.
          Fekete táska a vállán, ehhez ragaszkodik, nehéz, lehúzza; kicsit meggörbed, ahogy vonul  (hozzászokott már)… Megy tehát, viszi a tizenegy pénzt, és csak annyit tud, hogy “a legjobbaknak kell adnia”, ennyit mondtak (de hogy hol találja őket? ma? amikor még a legjobbak is…?)  Roskatag bérházba jut először, a kapubejáró fölött minden gipszstukkó lemállott, egy-két gipszangyal billeg a lépcsőfordulók fölött arc és festék nélkül, üresen, fehéren. Kire vesse rá magát, ki lesz az a szerencsés; ki az, aki nem bánja, hogy egy éppen ilyen angyal a nyakába zuhanjon?
          Rossz külsejű árnyék válik el a faltól.
          “A pincében vannak. Ott várnak, a pincében. Kettőt itt hagysz, azt én elintézem.”
          Gondolkodás nélkül odaadja a kettőt. Nem tudja, hogyan intézhetné el a piros szemű, akit sohasem látott korábban; és azt sem, mit is kellene elintézni. Odaadja a pénzt, a piros szemű beleolvad a falba.
          “Kötőhártyagyulladása gyanakszom.”
          De legalább tudja, hogy a pince felé kell tartania, ki lett mondva, és megy is; alig ér le, látja, ott vannak: mind a tizenegyen, várnak rá, tehát megbíztak benne.
          “De már csak kilenc pénzem van.”
          - Elhoztad?
          Bólint, kiteszi a kilenc pénzt.
          - Ez kilenc! Nem tizenegyet küldtek?
          Vállat von, a csöveket nézi; egészen elmerül a csövekben. (Mállanak, szakad róluk a tajtékos kőzetgyapot.)
          A prémgalléros felüti a kezét.
          - Mit akarsz kilenccel? Kiszúrod vele a szemem?
          - Ebből egy tintahal se jön ki, nemhogy egy príma, sonkavörös sportlazac!
          - Nézz oda! Ennek meg csiszolt a pereme!
          Én meg azt hittem, ez jutalom lesz, véli, de már a tintahal foglalkoztatja, azon tűnődik – rájön: a tintahal a megoldás! (Ködösít, sötét, írásra alkalmas folyadékot áraszt.) A bőrdzsekis máris előhúzza, csak úgy, zsebből, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy valaki tintahallal a kabátzsebében rohangál.
          - És én most mit csináljak? – kérdezi.
          A másik vállat von.
          - Neked kell tudnod. Ezért a pénzért ezt kapod. Ezt a halat. Én sem tudhatok helyetted mindent!
          “Mindent? Sokkal kevesebbel beérném…!”
          De azok már mind a tintahalat nézik, kiderül, akkor már mind a halat akarják.

Prágai Tamás