Tisztelet egy jóbarátnak- és búcsú az olvasótól
2008. július 6. - Boris János
A halála előtt úgy egy hónappal találkoztunk utoljára, amikor (már sokadszor) kórházba készült….Csupaszív, végtelenül szeretetreméltó ember volt, nem ismertem nála jobb barátot soha – és egészen biztosan nagy művész. Sosem búcsúztam el tisztességgel sem tőle, sem kacskaringós életpályámnak ettől a szakaszától; nos, most megtettem.
- 2008. július 6.
Eljött a búcsú napja, felsóhajthatnak immár, akiket untattam, én viszont bízvást remélhetem (mibe van az nekem?), hogy hirtelen nagyra nőtt rajongótáborom a könnyeit törölgeti. Hajnali két óra volt már, amikor a tegnapi porciót befejeztem, így a reggeli ébredés kissé nehézkes, sokáig tartó kábaság, forró homok az agyam helyén. Viszont ma hibátlanul kellemes az idő. (Tetszenek látni: közel annyit foglalkozom az időjárással, mint egy angol, vagy egy holland; a közhiedelem szerint ezek a nemzetek társalgási témák híján foglalkoznak annyit a meteorológiával, pedig nem, tényleg fontos az időjárás, mert folyton van. Meglehet: a globális felmelegedés következében immár nálunk is sokkal többször van időjárás, mint annak előtte. Igaz, a hollandok gyakran azzal a szólással intézik el az időjárásügyi felszólamlásokat:, hogy „ne törődjön az időjárással, úgyis megváltozik!”)
Annyiban muszáj még visszatérnem a tegnaphoz hogy míg én a koncert mámorában élvezkedtem, kiderült, a szombat délután a vártnál is rémesebbre sikereredett, képviselőt és újságírót is vertek, a meneten szolidaritásból résztvevő ismerősöm szerint életveszélyes helyzetek adódtak. (Szolidarítás ide-oda, én nem mentem volna el, bevallom.) „Hírünk a világban” fennen lobog, mint ahogyan azt innen vagya Channel 4 Newsból tudhatjuk, de a rádióban hallom, rólunk szól ma a világsajtó.
A szép időben levegőre kívánkozom: legalább annyira, amíg eljutok a Nemzeti Galériába, hogy végre szerét ejtsem a régen vágyott zarándoklatnak egy éve elhunyt jóbarátom, a szobrász FeketeTamás kiállítására, mely a „Hódolat Brunelleschinek” címet viseli. Már csak azért is, mert bevallom, már akkor tudtam, hogy szót ejtek a Netnaplóban Tamásról, a rézből, vasból gyönyörűen kidolgozott, igazi és nagyon eredeti műtárgyakká nemesült „bizgentyűkről”, amelyek élete utolsó évtizedében kedvtelve dolgozott – ezekről a reneszánsz művész, Brunelleschi vázlatai alapján készített, a valóságban sohasem létezett szerkezetekről, amikor elfogadtam a felkérést. És még inkább a barátságunkról, amely életem egy döntő szakaszában központi fontosságú volt, de később, sok mindent túlélve is megmaradt. Amikor tavaly Tamás eltávozott, Vajda Miklós írt róla szép és igaz nekrológot, aki szintén a barátja volt. (Örülnék, ha akinek felkeltettem az érdeklődését, rákattintana a linkre: Miklós pontos, célba találó módon ír Tamás művészetéről, ritka emberségéről.) A kiállításon – a tizenhárom kisplasztikából álló gyűjteményt vagy „projektet” Tamás a Galériára hagyta – persze nem ér meglepetés; utolsó éveiben valahányszor felkerestem otthonát és egyben műtermét a Veres Pálné utcában, amelyet Vajda Miklós találóan úgy jellemez, hogy „inkább kaotikus szerelőműhelynek, mint műteremnek hatott”, mindig megnéztem a legújabb darabokat, együtt a korábban készültekkel. Így minden darabot ismerek. Tamás gyermeki örömmel mutogatta, hogy valóságosan is mozognak – ha csak műalkotásként is, és nem abból a célból, amire Brunelleschi gondolt, amikor megtervezte őket. Vajdát idézem ismét: „bonyolult, aszimmetrikus emelőszerkezetek, erőátviteli megoldások, a fogaskerék feltalálása előtti kvázi-fogaskerekes, "racsnis" mechanizmusok, csigarendszerek. És még több, meg sem nevezhető konstrukció a` la Brunelleschi, de copyright by Fekete, mert ő továbbgondolta és esztétikai síkra emelte őket”. Mellékelek egy-kettőt közülük fényképen.
Persze Tamás kisplasztikáiban mindig is tárgyakban ábrázolta az embert, kávéházi fogast készített, rajta lógó újsággal és lazán rádobott kabáttal. Nekem egy kicsiny szobrászállványom van tőle bronzból, lelóg róla a gyűrt, agyagos vászon, maga a mesterség esszenciája ez a kicsiny tárgy. Meg nem állom, hogy a fényképét ne mellékeljem.
Barátságunk a hetvenes években kezdődött: tizenhárom ével idősebb volt nálam, a haja már akkor, negyven évesen fehér, szinte „bölcs öregnek” láttam a magam akkori húszegynéhány évével, és heves vitában mentünk egymásnak egy házibulin, aztán ebből szoros barátság lett. Ráadásul kifejezetten intellektuális érdeklődés, műveltsége, olvasottsága, irodalmi és elméleti érdeklődése kevéssé fedte „a szobrászról” élő sztereotip képet. A hetvenes évek első felében Tamás és felesége, a nála évtizeddel fiatalabb keramikusnő otthona sajátos értelmiségi központ volt. „Nyitott házat” vittek előbb a Somogyi Béla utcában, majd a nagyobb, Veres Pálné utcai lakásban. Zsuzsa nap közben korongozott, éjjel égetett, ami azt jelentette, hogy általában valamikor egy és két óra között készült el az aznapi „eresztés”, addig jöttek-mentek az emberek. Voltak idők, amikor majd minden nap, de egy héten többször is ott ültem. No, akkor kellett volna Fodor András-szerű krónikásnak lennem; takaros kötet kerekedhetett volna ki abból, amit azokban az években átéltem! Tamás talán legrégibb és legjobb barátja az író Szász Imre volt, de szinte minden nap ott volt a festő Sváby Lajos és akkor elválaszthatatlan barátja, M. M., ma többé-kevésbé a Nemzet Szobrásza. Tudtommal manapság nem is beszélnek egymással. A Nemzet Szobrásza csiszolt elméjű, gyors észjárású, művelt, élesen ironikus, már-már cinizmusba hajló humorú ember volt; egy kicsi tartottam tőle, mert erős emberszólási hajlama, úgy tűnt, bárkit, a legjobb barátot is „eladja” egy jó poénért. Tudtam: az édesapját meggyilkolták a Rákosi-korban; de akkori lényét eléggé nehezen tudom magamban összeegyeztetni mai állásfoglalásaival. De hát ez gyakori történet manapság. A ház (nyáron pedig a Tamásék által bérelt kisoroszi parasztház) rendszeres vendégei közt ott volt Örkény, Mészöly Miklós és (metaforikusan akkor még az ő lábánál) Nádas Péter; Somlyó György, Kardos G. György, a nagyszerű Avraham Bogatír szerzője, aztán Sükösd Mihály, a fentebb többször említett Vajda Miklós, néha Bereményi, aztán további festők Bodóczky Istvánra emlékszem például, és további szobrászok, mint Stremeny Géza, Kő Pál. A lengyel vodka meg az albán konyak volt a kor két „slágeritala”; fogytak is tisztességgel.Gyakori volt, hogy az akkor éjjeli szórakozóhelyekben még kevéssé bővelkedő Budapesten hajnaltájt testületileg levonultunk a Pipacs nevű műintézetbe, ahol két óra tájt bablevest főztek. Tamás vad éjszakáink emlékére egy rajzával is megajándékozott. Az ajánlás így szól: „...a nagy kakofón koncertek emlékére”.
A társaság Tamás válása után szétesett, ahogy az lenni szokott, de a barátságunk – ha a találkozások ritkultak is, szerencsére megmaradt. A halála előtt úgy egy hónappal találkoztunk utoljára, amikor (már sokadszor) kórházba készült….Csupaszív, végtelenül szeretetreméltó ember volt, nem ismertem nála jobb barátot soha – és egészen biztosan nagy művész.
Sosem búcsúztam el tisztességgel sem tőle, sem kacskaringós életpályámnak ettől a szakaszától; nos, most megtettem. Nézzék el nekem ezt a magánérdekűséget (végül is ettől napló a napló, ne c’est pas?) – és akkor elbúcsúzom önöktől is, olvasóim (akik – mint tudjuk – talán vannak, talán csak álmodom őket.). Kezét csókolom, a viszontlátásra!
Hozzászólás