…Az elhivatott titkosszolgálati mester azt gondolja, hogy ő csinálja az életet, majdnem úgy, mint az Isten. Az embereknek impulzusokat kell adni, hatások, kényszerek, események, hírek, kiváltott izgalmak, egyéni bánásmódok formálják a formátlan vagy rossz, célszerűtlen formát ölthető életet. Tehát az ilyen úr összképet csinál. Eltervezi, mit akar, de nagy szerepe van a spontaneitásnak, illetve az ezt beszámító, erre szakszerű választ adni képes rögtönzésnek.
          Mindenki jól akart járni. Fölvétel volt folyamatosan. És jöttek is az újabb és újabb élelmesek, kéretlenül. Meg kellett szűrni őket, be kellett idomítani őket, le kellett kötelezni őket. Az volt a lényeg, hogy a közvélemény számára bizonyíthatóan, megfoghatóan ne derüljön ki, mi történik, mert akik azt hiszik, hogy a világunkat a meghirdetett erkölcsök irányítják, puszta jóhiszeműségből megakadályozhatnák vagy erősen megzavarhatnák az új tuladonviszonyokon alapuló rend születését. És a legfontosabb, a működés komoly veszélybe kerülne.
          Lassan kialakult a társaság.
          Bár a nyugati kapitalizmus modellje szintén erkölcsi botrány, épp ezért jórészt titkos történetek összessége, az ide áramló nyugati tőke emberei között mégis inkább a specialisták bukkantak föl először, és nem csak az extra bevételre, a páratlan kiárusításra érkezőkre gondolok, hanem azokra, akiket a hazai szolgálatok valamiért számon tartottak, akikkel korábban kapcsolatuk volt. Az imperializmus elleni titkos diverziókra egykor világszerte létesített fedőcégek most megfelelő lehetőséget biztosíthattak a kimentett pénzek nyugati befektetésként való visszahozatalára. Az ezekben a vállalkozásokban dolgozó nyugati állampolgárok megbízhatóak voltak, és minek is izegtek-mozogtak volna, hiszen ők is soha addig nem képzelt falatokhoz juthattak.
          Elmúlt tizenöt év, az úgynevezett spontán privatizációval együtt több is. Számos jel mutatja, hogy a titkosszolgálati kapitalizmus gigantikus akciója lezárult. Az eredeti tőkefölhalmozást tónusban tartó energiaközpontban készülnek az akció szálainak „történelmi” elvarrására. Nem ritka, hogy a titkos vagyonok az „utcáról jöttek” cégeivel társulnak. Fölveszik a terepszínt. Mintha a titkosszolgálati kapitalizmus egyszerűen csak kapitalizmus volna. Mintha minden tulajdonképpen normálisan történt volna.
          Mert úgy is történt. Titkosszolgálati kapitalizmusunk hamarosan csak annyira lesz titkosszolgálati, amennyire máshol. (Leszámítva a múltat. Amit úgysem ismerünk.)
          Emlékszünk, úgy kezdődött, hogy azokat a dokumentumokat, amelyeket kimondottan zavaróaknak hittek az akció sikeres kimenetele szempontjából, bezúzták a legelején. Aztán volt tizenöt év az iratok elrendezésére, szelektált kozmetikára. És még most is sok dossziét visszatartanak. Ezzel egyidejűleg beindult a művelet, amelynek az a célja, hogy a közvélemény végleg megunja az efféle múltban való vájkálást. Előbb listák, találgatások, vélemények burjánzanak. Hirtelen, mintegy varázsütésre. Semmi se biztos, csak a beszéd terjengős. Aztán ugyanolyan hirtelen elhallgatnak a viták. A demokratikus sajtó ejti a témát.
          A szolgálat jelfogói veszik a jeleket, értékelik a kialakult helyzetet. Kell még egy forduló a teljes csömörhöz, vagy ennyi elég volt?
          Közben készül egy törvény, az e körüli végtelen huzavona is előre kiszámítható volt, tehát a művelet része.
          El akarunk szakadni múltunktól. A múlt fog elszakadni tőlünk, örökre megismerhetetlenül.
          Egy világeszme, egy politikai és gazdasági modell átadta a helyét egy másiknak, amelynek eladdig halálos ellensége látszott lenni.
          Forradalom se kellett hozzá.
          A következő feladat, hogy az emberek lassanként elforduljanak ezektől az „érdekességektől”. Aki benne volt, tudja, amit tud. Az átlagember a demokráciában mindenütt a világon irányítható. Nincs köze a fontos dolgokhoz, és ne is legyen. Az elitek a tömeget a szavazatnyerés játékába vonják be, valamint munkaerőnek és vásárlóerőnek tekintik. Energiát vesznek el embertársaiktól, amit részben visszaadnak, de csak azért, hogy még többet gyűjtsenek össze a következő menetben. Ezért lesz nekik egyre nagyobb vagyonuk és egyre teljesebb hatalmuk.
          Ilyen a mesém, mely maga is hozzátartozik a rejtett műveletek világához, mert ezeken kívül semmi nincsen, semmi lényeges.
          Szőnyei Tamást, a nemrég megjelent Nyilván tartottak című könyv szerzőjét pár napja megkérdeztem, hogy a zenei világ után nem akarja-e földolgozni az irodalom terepét is. Ha már így beástad magad, megérné, nem?
          Elmosolyodott.
          Talányosan.
          Titokzatosan.
          Az, hogy te kérsz rá, lehet annak a jele, hogy nem vagy benne a játékban, válaszolta. De az elmúlt években, míg az anyagot gyűjtöttem, megértettem, hogy semmi se biztos. Csak azt írtam le a könyvemben, ami dokumentálható, mégis előkerülhet még valami és még valami, ami módosítja a képet. Sose tudom meg, hol végződik a besúgók világa. Benne vagy-e, vagy te nem, csak a másik asztalnál ülő, akit egyikünk sem ismer. Ő viszont ismer minket.

Csaplár Vilmos