Este hat óra negyvenkilenc van. Kifogyott a tartalma (elégett, elfüstölt), kialudt a kicsike pipám. Nyugodt vagyok most és mozdulatlan. Csöndes, szélcsöndes, akár Iván hurrikán szeme. Csak a határaim vannak mozgásban.
Peter Gabriel és Ravi Shankar zenél. Passion.
A hölgy, aki hintóval szokta a turistákat a Várban furikázni, épp most kanyarodik a Mikó utcából a Krisztina körútra. A kocsi hátsó tengelyén petróleumlámpa lengedezik, az ülések háttámláján meg piros biciklivillogók kacsintgatnak.
Kölykök kiabálnak egy keveset az ablakom alatt, de szövegelésük hamar távolodik a Vérmező irányába, néha elszalad egy-egy tizennyolcas villamos. Megállójuk előtt fémesen sikkantanak; lassítás, stop, ajtók be, ki, az ajtókon, páran, be, ki, aztán továbbgurulnak békés fényeik.
Lelassít most a saroklakás is, ahol éppen élek. Sikkant egyet megállója előtt, aztán stop, ajtó ki, be; ajtón, egyedül én, ki, aztán elalszanak békés fényei. Csak a rádiót hagyom, hadd énekeljenek belőle a gyönyörű cigányok, meg hogy hadd higgye azt bárki - akit alkalom szülhet -, hogy itthon maradtam. Hogy vagyok.
Pedig elszabadultam már, akár Iván hurrikán. Mozdulatlan, ártalmatlan szemmel.

Nem találkoztam - napok óta már - senkivel. Most sem fogok.
Este a városban csak néhány bor itt-ott, és sétaközbeni féldecisek.
Ki fogok maradni, persze, magamat sem áltatom, de - ellentétben Ivánnal - nem fogok követelni egyetlen áldozatot sem. Nemhogy követelni, kérni sem.
Ártalmatlan és nyugodt marad a tekintetem. Hiába a külső forgás, hiába, hogy kétszáz kilométer per óra, semmi másra, de szemlélődésre használom csak. Nagyapa mondta ezt, hogy arra használjam. Még tíz sem voltam - mert akkorra meghalt -, mégis visszhangzik. Hogy ezt, ezt gondolja, ezt érdemes talán, mondta. Ezt kéne tegyem. Tíz se voltam, mégis visszhangzik. És ezt igyekszem tenni.

*

Most már másnap van. Hideg, és változatlan egyedüllét. Amire be vagyok rendezve, és amilyenre be vagyok rendezkedve. Eregettem kicsit a füstöt, és nézegettem, hogyan játszik szalagjaival a függönyvitorlák alatt behajladozó, mostanra nagyon őszi szél.
Hozzám nem szólt. Én tegnap óta egyvégétben egy tornádó nyugodt szeme vagyok. Csak épp a lábaim nem érintik a földet. Igaz, akkor talán nem is lehetek igazi forgószél igazi szélcsöndes szeme. Mert igaziról, ha jól emlékszem, csak akkor szoktak beszélni, ha leér a lába.
Mindegy.
Szép ez a délután. A majdnem huszonkétezer atomtöltet a silójában szundikál.
Mégis azt hiszem, hogy túlontúl sok ok van még arra, hogy már nem, nem szeretném érinteni a Földet.