(nyitás)

Tízkor, de az adminisztratív, dekoratív ügyosztály (Erzsike, Merci, Móni) nyolcra jönnek. Nyolckor, mint az iskolában! A nyitás, az nem tudom milyen, akkor én még az egyik oldalamra. És álmodom: fő a kávé, gépek zümmögése, a nap, vásárlók tömege indul. Tömött sorokban, az Írók Boltja felé. Hull a hó, ahogy december elsején hullania kell. Tömötten, akárha vásárlók hófehér szatyra, az Andrássy úton végestelen-végig. Kedves környékem ez: az Oktogon az ország (a világ) közepe, gondoltam, vidéki gyerek, pedig akkor még nem is olvastam Juhász Ferenc vonatkozó versét, villany-érháló-Magyarország. Azért költöztem a Vasváriba, húsz éve, közel legyen a Holló utcai grund, a salakfoci – és az Írók Boltja. A Vasváriból az Izabellába (a Rózsán át a Szívbe), a hely szelleme nem enged el. És amikor innen is költöztem, s nem volt hová, a bolt pincéjébe hordhattam könyveimet, ügyes, bajos, dolgaimat. És amikor bajom volt, itt sírtam és üvöltöztem; nem a bolttérben, persze, nem a mórán – hátul, a tulipánosban; akkor még volt hátul: kanapé, lámpafény, könyvbemutató(m) után tört itt tükör, pingpongasztal (én mondtam, nem ott van a táncparkett) – nem dicsekszem, de most már késő. Szépen ragyog az új bolt, gömbfények, modern lámpatestek, légkondi; minden megvan, nékem, huszadik században maradinak, csak az alumíniumventillátorok surrogása hiányzik. De az nagyon. És a régi galéria, ahol nem kérdezték, miért sírok, mit írok, miért püfölöm olyan vadul a klaviatúrát; ahol Móni, fülében vókmen, hangtalan másolt nekem, ahol Erzsike ült a piros varázsgömbjén, számlázott, telefonált; itt csend volt és béke, csak Kati, a kirakatrendező ollójának csattogása, és visszafojtott szitkozódása hallatszott a galériáról, meg persze dühödt klaviatúrakopogásom.


(ebédszünet)

Az is van, ilyenkor szoktam jönni. Régen, egyszeri író olvasó, bejöttem, böngésztem, kezembe (meg nem) vettem, szagolgattam, állva, ülve (ki)olvastam, két ülésben. Aztán egyszer úgy belefeledkeztem az Oktogonon vett Népsport olvasásába, még a boltban is az enbéhárom Tisza-csoportjának tabelláját böngésztem – amikor odajött egy srác, megkérdezte, mit játszott az Előszállás. Az hol van, kérdeztem. Megyekettő, mondta Janó (nekem János, megkülönböztető jelünk). Kikaptatok Kulcson, kettőegyre, hogy alliteráljon, és már tegeződtünk. És azóta járunk, ebédszünetben, a Gieróba. Egy óra, élet helyett órák, én lassan iszom a korsó hideg sört (ha nem Imi a pultos, mert ő mindig elrak el egy nemhideg holstent).  Ma Gizi van, hideg a csapolt Holsten. Az ebéd is Holstein-szelet, ezt is a Gieróban készítik, s viszik a boltba, míg meleg. Jutka a szakácsnő, szegény Szakács meg már nagyon éhes, menne, én meg csak kortyolgatom a sörömet. Törzsvendégek: Judit távozik, érkezik helyére élettársa, Péter. Gyula, a főnök, Norbi, a fradista és Göröcs kártyáznak a kályhánál. Már csak Hugó, Tony és Pásztory Zoli hiányoznak, ők már nem jöhetnek. Lejárt az ebédidő, és még alig éltünk, így szokott lenni. Majd eszem fél háromkor, János veszi a kabátját. Még mindig hull a pelyhes. Néhány éve én voltam, bizony, a boltimikulás, Anikó és János a krampuszok, írtam tréfás(nak szánt) versikéket, Erzsikének, mindenkinek. Té-lapó ittam, hó asu-bája. (Zárójel: volt ám olyan, hogy későn, vagy egyáltalán nem! mentünk vissza ebédszünetből, Edit nem örült. De hát, barátim, nem este, éjjel kell inni, hajnalig, aztán fekünni naphosszat; napközben, az az igazi, akkor a dolgok, az emberek egész más fénytörésben, más, vajszínű (vagy jajszínű, ha unicumot iszol) árnyalatban; legjobb versemet a (hajdani) Tokaji borozóban írtam, az Operánál, amikor Béla barátommal estig boroztunk – szerencsére hazafelé már a négyeshatoson elfelejtettem. A nappali ivás!, adná versének címül a Legutolsó Magyar, ki a Három Hollóból átballagott ide szobornak Zárójel bezárva, bocsánat.)

(boltidő)

Felmegyek a(z új) galériára, és írom ezt. Az asztalon Bodor Béla könyve, Líra? Mi lenne az?

Ez az, ami kéne. Jön Györe Balázs, Peti netnaplójában olvasta, megjelent Fitzgerald regénye, a Szépek és átkozottak, meg Kosztolányi betegségének és halálának dokumentumai, „most elmondom, mint vesztem el”, Balázs könyveket vásárol. Kövessétek, írók, olvasók, magyarók! Peti berendezi a galériát, négykor az Argumentum könyvbemutatója (Bibó István: A zsidókérdésről és Mester Béla: Szabadságunk születése). A kasszánál Brigitta, ki itt belépsz, szerencséd van, őt látod meg először. És mikor távozol, teli kosaradat ő pakolja mosolyogva, s ha kéred, kie-légiti áfás-számlai-gényed (Ferencz Győző után szabadon). Kattog a pénztárgép, túlszárnyalja a jó zenét (Chet Baker), ám e kattogás muzsika dolgozóink füleinek. Már Ági is a pénztárban, ez jó hír, dolgozónak (sor van!), vásárlónak (nem tudja, kire is, hova is nézzen) egyaránt. Peti jön a kávétermosszal, gyülekezik a nép, Detti fényképez – lassan abba kell hagynom, ti olvassatok addig könyvet, melyet természetesen itt vásároltatok. Cédét, dévédét és molszkint ma ne vegyetek, Enikő szabadnapos. De itt van Gabó – hol is? A pincében, ebédel, ilyenkor?, négy óra, most van rá idő. Gabó csendben, a polcok között, ha kérdezed, csendben, válaszol, mindenre. Andi nem áll, soha meg nem áll (s mily jól áll néki a rövid haj, s a szemüveg!), mindig csinál valamit – szeret dolgozni, ilyen is van. Edit a pultnál, a számítógépben, a katalógusban kutat, igen, megvan, igen, meglesz, fáradjon a pénztárhoz, fáradjatok a pénztárhoz, kattogjon az a gép, írók, ne a klaviatúrát, a pénzt verjétek – erre soha jobb helyet, minta.

Kezdődik a könyvbemutató, csendet kérünk. Addig körülnézek odalent, odakint.

A hó ónos esőbe taknyult, legjobb idebent, mondom én, hol a boltosság mostanában.

(zárás)

Hét előtt néhány perccel Detti (vagy Ági, esetleg Edit) szól: Legyenek szívesek választani! Gabó ritkán hangosbemondó, oly halkan, bocsánatot kérve hirdet zárórát, elmerült vevők meg se hallják, maradnának még. Maradjatok még. Írók, Olvasók, Legyenek szívesek választani!, az Írók Boltjából, más választás nincs. Legyenek szívesek választani!, kitől kérnek könyvet: Andi, Ági, Brigitta, Detti, Edit, Enikő, Erzsike, Gabó, Janó, Merci, Móni, Peti. Tizenkét könyvműves várja Önöket. A tizenharmadik, aki a kirakatokat rendezi, Lívia.

Künn locsogó idő, a karácsony kopogós lesz – kopogó lépteitekkel siessetek az Írók Boltjába,

míg tart a könyv; cipőt a cipőboltból, könyvet az Írók Boltjából! A reklám helye, a helynek nem kell reklám, dehogynem. Engem is megtaláltok, lent, a galérián, a polcon.

Ha nem, a Gieróban vagyok.  

                                                            Sajó László