Mit lehet visszaadni egy napból? Vissza lehet-e adni egy napot? Egyáltalán szükséges-e? „Nyerni lehet, veszteni muszáj, visszanyerni lehetetlen” – áll Kellér Andor páratlan és színes regényében, A rulettkirályban. Szikár tapasztalat. Most, amikor igyekszem megírni a nap történetét, voltaképpen visszanyerni próbálom azt. Pedig el kellene engednem a napot, akkor lennék méltó hozzá. És nemcsak ehhez a naphoz, a többihez is túlzottan ragaszkodom. Az emlékek mindig létező nemlétek. Talán túlzottan fogom a dolgokat, nehezen engedem el őket. Sokáig, túl sokáig nézek az állomásról kifutó vonat után.

Kronológia. Ami leírható: reggel lesétálok Almádi belvárosába. A legendás Szabó-pékségben vásárolok, hónom alatt egy akkora bagette-tel kaptatok fel a varázsdombra, hogy nem férnék be egy francia filmbe se. Délelőtt a könyvtárban dolgozok. Déltől nyolcig egy asztalnál ülünk a strandon. Süt a nap, mi árnyékban vagyunk, folyamatosan beszélgetünk. Estefele Lajos folytatja az idegenvezetést, megmutatja a helyi futballpályát a tó mellett, a tizenhatoson belül kempingtábor, az oldalvonalnál üresen álló vurstli, a kapuban nincs háló. Az este nagy részét az állomáson töltjük. Vonatok mennek mindkét irányba. Elfelejtünk vacsorázni. Az egyetlen éjjel-nappali helyen pragmatikusan vásárolunk, minimalista receptet gondolunk ki. Makarónitészta, bacon, sajt. A villa kamrájában váratlanul előbukkan pár szem hagyma, és néhány paradicsom is. Így már a vörösbor is érdemesül arra, hogy a ragu részese legyen. Éjjel egy után eszünk. Nem egészséges. Fél négyig beszélgetünk. Egészséges. Ezen a napon 16 órát beszélgettünk megállás és jóformán üres járat nélkül. Ez persze most öntetszelgésnek hathat. Ajnár-salátának. Pedig nem az.

És ami megmarad, túl a tényeken: Az idő érzékelését befolyásolja a tó. Lelassul az idő, eltávolodnak az órák, mintha már egy hete lennénk itt a parton. Vagy egy hete néznénk a partot a teraszról. Odamegyek a vízhez. Elszoktam a Balatontól. Ha mindenáron tengert keresek benne, azaz egy tenger végtelenségéhez, fenségéhez, hullámmorajlásához hasonlítom, akkor a Balaton veszít. Pocsolya. Igyekszem önmagába nézni. A tengeren a végtelent látom a szemem előtt. Itt meg a végességet. A túlpartot. A tenger mellett elrepül az idő. Itt megváltja a strandjegyét, és ül a parton. Momentán az árnyékban.

A társaság előtt nem is próbálom titkolni szenvedélyes vasútmániámat. Ha vonatfüttyöt hallok napközben, muszáj odanéznem az állomás felé, hogy a fák levelei között kukucskálva, kikövetkeztessem, milyen szerelvény is érkezhet. Este ezért is találjuk ki, hogy üljünk le a vasútállomás kocsmájához. Lajos elmeséli, hogy régi szokása megnézni az utolsó Budapest felé közvetlenül robogó gyorsvonatot, és örülni annak, hogy maradhat még, és nincs rajta. Amikor kiérünk az állomásra, nem tudjuk, hogy merről jön majd vonat. Csak várunk. Közben tovább beszélgetünk. Végül egy komolyabb késés miatt mindkét irányból jön egy-egy szerelvény, és a szemünk előtt várják be egymást.

Lajos a Déli felé induló vonatot nézi. Én a Tapolca irányába továbbhaladót. Akármennyire is sekélyes és közhelyes fogalmazás, magamat keresem rajta. Pontosabban saját magam hiányát. Néhány éve nagyon szerelmes és nagyon boldog voltam arrafelé. Akkor izgatottan utaztam át Almádin. Hiába volt nálam két könyv is, egy sort se olvastam. Néztem ki az ablakon. Révfülöpnél kezdett alkonyodni. Mostanra, mire a vonatok megérkeztek, már besötétedett. Nem keresem magam tovább a gyorsvonaton. Nem ott vagyok ugyanis, hanem itt vagyok, az állomás kocsmájának egyik asztalánál. A vonatok megkapják az indítójelet, mi is elindulunk. Nem nézek hosszan a vonat után, elég hallani, ahogy dolgozik a dízelmozdony. És most nem folytatom tovább ennek az allegorikus képnek sem az önértelmezését, a görcsös megnyitását. Elég megérezni, hogy el lehessen fogadni.

Szegő János