(egy abbahagyhatatlan előadás folytatása, aztán újra a trip)

(3) Másik példám egy szerző felépítésére az ősszel Külső gyermek című sci-fi és cyberpunk írásokat tartalmazó novelláskötetével debütáló Fehér László  volt. Az előzőeket egyik oldalról az alkalmazott, (2)-es pontban részletesebben tárgyalt interaktív PR-módszerben (kommentek és egyéb feedbackek kínálta, egy könyv kiadásának munkafolyamataiba „beleszólást” engedő kiskapuk) rejtőző lehetőségek remélt, valóban interaktív működése volt: az egyik topikban irodalmi portálok aktivitását lealázó, napokon át kígyózó vita kerekedett a „kiszivárogtatott” novellák ötletességéről, irodalmi értékéről, sikerültségéről és stílusáról. A másik, ahol működött az interaktivitás (ez egy nem várt, elgondolkoztató fordulat volt a könyv megjelenés előtti utóéletében) az volt, hogy egy tipográfus a tervezett borító milyenségét azzal a gesztussal illette kritikával, hogy alternatív (non official) borítóterveket készített, s ezt közzétette blogjában.

A (2)-es pontban tárgyalt komplexnek nevezhető PR-t is továbbfejlesztettük. A Csak a madarak esetében, – új ötletek és trükkök felől nézve – leginkább elhanyagolt területen megfogva azt, amit fantáziánkkal meg tudtunk fogni: hogyan nézzen ki a könyv bemutatója. A hagyományos könyvbemutató-szcenikával és -forgatókönyvekkel szakítva két, alapjaiban eltérő bemutató is lesz két egymást követő este. A második könyvbemutató az előzetes tervek szerint egy szokatlan helyszínen, az SM’S Caféban lesz. A hely kínálta belsőépítészeti lehetőségeket kihasználva ez lesz Magyarország egyik (?) első olyan könyvbemutatója, ahol a szerző (a Mátyás király mesék okos leányától merített mondatból kiindulva) jelen is lesz és nem is lesz jelen: ha már SF/CP, amit ír, legyen live act bemutatkozása is a lehető leginkább SF/CP. A szerző, a kérdező és az esetleges felolvasó a helyszín egy eldugott kis zugában (a létrával megközelíthető DJ-pultban) ücsörögnek majd egy, egy vagy több projectorra rákötött handycam társaságában, kihangosítva… – utána persze a megteremtett hangulatot hajnalig fokozó DJ-settek és buli. Az első könyvbemutató a másodikat megelőző este/éjszaka lesz a Second Life nevű virtuális valóság egy pontosan megjelölt helyén. Tudomásom szerint ez lesz Magyarország első virtuális valóságszimulátorban megtartott könyvbemutatója, hacsak valaki, aki a hónapokkal ezelőtt az MTA-n vagy a Tokaji Írótáborban elkövetett előadásomban felskiccelt, vagy az itt publikált ötletet addig le nem nyúlja, és be nem előz (sok gúnyosan vigyorgó smiley). Minden más üzleti titok vagy work in progress –, sikerülés esetén meg „csak” irodalomtörténet.

(4) Következő nem egészen saját kútfőből származó ötletem a kis (kevés tőkét forgatni tudó vagy kétesélyes pályázatokon nyert pénzekből gazdálkodó) kiadók és (folyóirat- vagy könyvkiadói) szerkesztőségek költségracionalizálásáról szólt. A megoldás egy inkubátorház és egy az inkubátorházat fenntartó és működtető non-profit társulás (egyesület vagy alapítvány) létrehozása lenne. A társulásban minden résztvevő egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezne (ezzel az iránnyal és a társulás végiggondoltan jól megfogalmazott alapszabályával minimalizálni lehetne a közös lónak túrós a háta-jellegű konfliktusokat), egyenlő mértékben fizetnék a társulás alkalmazásában lévő közös könyvelőt, ügyvédet, pályázatírót, marketingest, PR-managert, terjesztésért felelős munkatársat, asszisztenst stb. – lényegében az összes olyan szükséges munkatársat, akik olyan feladatkörrel rendelkeznek, amelyekhez egy bölcsészkart végzett valaki nem igazán ért, és nem szerencsés, illetve a szakterületéhez tartozó feladatok (pl. szerkesztés, olvasószerkesztés, lektorálás stb.) elől veszi el az időt és energiát, ha érteni próbál. Esetleges összeköltözés esetén pedig X számú szerkesztőséggel számolva X felé lehetne osztani a mindenfajta rezsit, közös költséget és lakbért, amely képletben X ne legyen nagyobb 6-10-nél. A felszabaduló összegből pedig lehetne emelni a mindenfajta honoráriumokat vagy béreket, esetleg növelni az adott évre tervezett címek számát, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen inkubátorházban (vagy a közeli kávéházban/kocsmában) a legendás nyugatos összejárások intenzitásán izzó irodalmi/művészeti élet születhetne meg. Előnye tudna még lenni, hogy egy nagy közös beruházás formájában a társulás venne egy analóg nyomdatechnikát hozó minőségben nyomtató digitális nyomdagépet, ezzel szintén könyékig merülve a költségmegtakarításban: elég, ha csak arra gondolunk, hogy nem megoldandó raktározási feladat lenne a remittenda-kezelés, hanem egy szinte lezárt fejezet a szépirodalmi kiadók történetében. Én a közeljövőt (főleg ebben az országban, ismerve a körülményeket) mindenképpen így képzelném el: nem leginkább különböző okok miatt küszködő, halálra dolgoztatott, kis fizetésért, szerelemből robotoló kiadói/szerkesztőségi alkalmazottakkal felvértezett kiadókkal –, hanem több, egymás mellett működő, a könyvkiadást egészséges mértékben üzleti vállalkozásként felfogó, önfenntartó kiadóbokrokkal.

Mire vége a szekciónak, épp eléggé untam a saját hangomat, gyorsan el is kommandóztam a közeli ábécébe betárazni a sötétkék tüdő-öngyimet és a márkás agysejt-desztillálómat. Elégedetten, mint a területüket jól újra körbejelölő kutyák sétáltatás után, leültem egy árnyas pad mellé a tokaji fűbe. Kicsivel később kicsivel odébb csatlakoztam Jean-Pierre Montcassen, jó-humorú-szép felesége és Gáspár Ferenc sörivókedvéhez. Sok röhögésbe fektetve működő vidám témákat csiklandoztunk vacsorán is túlrebbenő friss barátságunkban: metált, szórakoztató regényeket, Kreténes publikációs lehetőségeket, megfelelő nőket és kortárs magyar írótáborosokat. Aztán menza-vacsora, borkostoló, Győrffy Réka sokszorosan sikertelen Marczinka Csaba fürdésért bort pedagógiai célzatú akciója, elbóbiskoló magyar írók tiszteletteljes kerülgetése, rendületlen sörivásom, Rimóczi Laci kicsit napelemesnek tűnő szóviccei, Kiss Judit Ágnes ugribugrin nőies lelkesedése, csocsó felváltva Zalán Tiborral és helyi srácokkal, olyan értékes megfigyelések, minthogy „a magyar írók nagy részén ma valamiért sötétpiros ing van” vagyhogy: „a helyi arcokon meg barna póló”. Aztán elfogyott a saját pénzmag, aztán egy kedves arcú lány monológja egy K-betűvel kezdődő elfelejtettem a nevét íróról, aki nemcsak a saját forradalmi tehetségében hisz, hanem a PPP minden nőt lábszéthelyezésre kényszerítő varázserejében is, aztán elfáradás, egy „tiéd volt a legjobb délutáni előadás”-ra adott, nem túlbeszélt, viszont pöffeszkedő „tisztában vagyok vele” hülyeválasz. Aztán beletekeredés az éjszakába, aztán antisportos elsunnyogás a hajnali háromtól délelőttig sportember magyar írók mellett, vadászat szuperpanorámás szobám elkeveredett kulcsára, közben a szemsarokból kiszúrt kollégiumudvar láttán a posztkamaszosan rezignált bölcsesség: „ez is ugyanúgy néz ki, mint nálunk a kert házibuli után”, aztán az ágy, édes ágy, és fogmosásért könyörgő mosollyal a búcsúkérdés: „Ön befogadna lakásába egy másnapos magyar írót?"