Időutazás kezdődött, azt hiszem, egy nap kiesett, megpróbálom együltömben bepótolni – együltömben egyébként török szó, azt jelenti, kicsirázott krumplit kidobni, illetve hajlongani megsértett szomszédunk előtt, és állítólag még egy különleges gyümölcs neve is, ami délen terem, és színe lilásvörös, belseje mint a pomagránát, íze, mint a vackorból készült őszi lekváré. Ez így most, nem vitatom, lehet, hogy sok volt. Nem a török etimológia, hanem az elmúlt két-három hét megterhelése. De nem most kezdődött a sok, hanem két évvel ezelőtt, egy olyan év után, amiről azt hittem, hogy már nem lehet sokabb. Mindig lehet sokabb. Ez a sok „sok” olyasmit is jelent, ami – akárhogyan is nézem – voltaképpen nem érte meg, és ezt hangsúlyozom, tényleg nem érte meg, de mint negatív tudás talán mégis megérte, mert beépült az ember szervezetébe, mint egy jelzőrendszer, kémiai marker, ahogy tudományosan mondják, hogy mit ne. Volt magyar író, mondják, akinek a családja a telefon elé egy nagy táblát tett ki, az volt ráirva: NEM! de a magyar író – nem rólam szól a mese (a mai helyzetben jöhetne akárki, aki mindkettőt – magyar, író – megkérdőjelezné, de nem ezért nem rólam szól, hanem csak azért nem, mert nem) – nem hallgatott a táblára, és inkább IGENEKET mondott, mint NEMEKET, és talán hamarabb itthagyott bennünket, mint itthagyott volna, ha megtanul NEMET mondani. Nálam ez nem csak a tetszeni vágyás, vagy annak vágya, hogy szeressenek – biztos ebben is van valami, ez a bátyám vesszőparipája, hogy én azt akarom, hogy szeressenek, ahelyett, hogy azt akarnám, hogy ne, vagy legalábbis nem törődnék ezzel, ki nem akarja, hogy szeressék, talán szerethető vagyok, és ez a pechem, így aztán persze, hogy szétzilálódom, és nehezen megy a fókuszálás, na, és talán ennek következtében hiányzik belőlem az eltávolítás kegyetlen képessége is, vagy legalábbis túl lassan fejlődik ki, mire sikerül eltávolítanom az eltávolítandókat, már én távolodom el –, hanem a bennem rejtező természetes kíváncsiság is – ahogy Nagy Boglárka mondta, mikor panaszkodtam neki, hogy mennyi szenvedést okozott a Szezon című írásom megírása, nevetett az aranyos Boglárka, és azt mondta: „ezt régóta tudjuk, téged így kell rávezetni arra, hogy megtudd, mi érdekel!”, valami ilyesmit mondott Boglárka, és még ebben is van valami, persze az ilyen túlságos empátiával megvert alak egy szerkesztőnek előnyös. A szerkesztőségek pedig, amelyek állandó pánikban élnek, mert folyamatosan kell töltelék a lapba, és állandóan és újra azon kell lenniük, hogy készüljenek szövegek, s ha én nem írom meg, megírja más, ezt vésd már abba a buta kobakodba, s hiába is örülök, ha Schubert Gusztáv előáll valami érdekes ötlettel, ami miatt végignézhetem valakinek az életművét, vagy Boglárka rábeszél arra, hogy olvassam el Füst Milán naplóit, netán Ambrus jön elő egy témával, az ő hasonlíthatatlan szorongásaival párosítva, ami pedig nekem külön tetszik, mert magam is ugyanolyan szorongós vagyok, és szeretem javítani-javítani a kézirataimat, vagy Csáki Judit rohamoz, miáltal elolvashatom Nádasdyt, akire, hiába kedvelem, talán épp most nem szakítanék időt, vagy Koltai Tamásnak tett ígéretem miatt tehetek időutazást a Deszka-fesztiválra (ez még hátra van), vagy megírhatom az Ésbe, hogy miért tetszik annyira Capote első regénye, mely kéziratban maradt (és amelyik nem is az első), és amit még mindig nem írtam meg, pedig, hoppá, ezt én magam ajánlottam fel, miután fölolvastam a rádióban egy részletet belőle, s azt hittem, könnyen fog menni, és ráadásul kiolvastam azt a vastag életrajzot is, ami nagyon elkeserített, mert az ember-Capote-t nagyon nem kedveltem a végére. Teljesen szerethetetlen lett, sőt, számomra felfoghatatlanul viszolyogtató az élete utolsó évtizede. Az ilyen alkatú író, mint én, nagyon előnyös egy szerkesztő szempontjából: akit minden érdekel, és aki mindenhez ért. Persze, mint a Csinnbumm cirkuszból tudjuk: Bukfenc mindent tud, csak bukfencezni nem tud. Nem lehet büntetlenül ennyi mindenhez érteni. Amikor felhív egy szerkesztő – és nem tudom, hogy örüljek-e ennek – és felvet egy témát, először valami furcsa gyomorérzés ragad torkon (maradjunk ennyiben), hogy ne, ne, ne, aztán bedob egy nevet, egy topikot, toposzt, témát, címet, a határidő elmosódik a horizonton, arra gondolok, hogy úgyis elolvasnám, megnézném, már úgyis tudom körülbelül, hogy mit mondanék róla, és akkor, abban a végzetes pillanatban azt mondom, hogy IGEN. Amikor közeledünk a horizonthoz, kiderül, hogy mindent egyszerre, egyidőben kell megírni, mert addig csak húztuk az időt, ejtőztünk, és reménykedtünk, hogy elmúlik tőlünk a keserű pohár, csak úgy magától. József Attila azért imádkozott, hogy igent tudjon mondani, én azért, hogy nemet. Hogy a sors ringatózást hozzon a tenger sírás vizeiben.

 

 

          Ennyi talán elég is bevezetőül.

          Tóth Krisztinával együtt dedikáltam a Magvető sátornál a Vörösmarty-téren (elvégre ez könyvheti blog, és én jófiú vagyok, arra lettem dresszírozva, dresszúrázva?, hogy jófiú legyek), ami azt jelentette, hogy hozzám egyen jöttek, ha jól emlékszem, a húgom telefonált valakinek, egy gyönyörű nőnek, aki fekete kabátban, egy sárga alapon fekete pöttyös blúzban el is jött – mindaddig fontos tudományos munkát végzett az Akadémiai könyvtárban (egy ilyen csinos nő, aki fölött nem is múlik az idő, két felnőtt gyereke van, de egyetemistának látszik), és vett egy könyvet, amibe beleírtam (megfigyelés: amikor nem ültem ott, fogyott a könyv, amikor ott ültem, nem), viszont Tóth Kriszta elé – akinek a legcsodálatosabb katasztrófa-történetei vannak a földkerekségen, most is előadott kettőt, amin kacagni kell hitetlenül: egyikben egy tallini repülőjegy volt a főszereplő, ami az adóbevallása mellett maradt, egy dossziéban, egy bezárt és kinyithatatlan irodában, a város egyik végében, és neki másnap el kellett utaznia, a másik egy kiborult barna púderosdoboz körül forgott, amit megpróbált összeszedni egy mosdóban, s a vízzel átitatott vastag – igen drága – barna púder olyan lett, mint a vér, és mindene olyan lett – leült egy hatvan körüli tanárbácsi, illetve előbb illedelmesen állt, két Tóth Kriszta kötettel kezében az asztal előtt, majd, amikor eljött az ideje, Kriszta elé tette a két könyvet, amit ő szorgalmasan dedikált, később jött még valaki, a bácsi kicsit odébb ment, várt, majd amikor látta, hogy egy ideig nem jön senki más, visszajött és leült megint a Kriszta elé, és a következő mondatot mondta:

          – Én már két éve ismerem Tóth Krisztát.

          Én legalábbis így hallottam, halk volt, talán bele is pirult a mondatba, és aztán nem sok mondanivalója maradt ezután, szégyelltem volna belehallgatózni.