A biztonság kedvéért mindenkit megverünk a traktorkerekektől szabdalt pályán, amiért is kapunk gumicumis műanyag kulacsot, kék strandsapkát, karkötőt, valamint kitűzőket azzal a felirattal, hogy „döntsd okosan” (?), meg „király vagyok”, ezekből most nem kérek, viszont ráadásnak, ezért néma főhajtás, kapok két sörjegyet. A sörjegyek beváltása után, hip-hop, na hol, az irodalmi sátorban találom magam, arccal egy babzsákba dőlve, idegeim ellazulnak, törődött tagjaimban isteni kegyelem árad el. Hamarosan azt is érzékelem, hogy egy dj JA-t mixel, érzéssel, finoman, visszafogott méltósággal. Figyelni kezdek, Sinkovits sajnos elrontja el az Óda mellékdalát, egész addig ügyesen egyensúlyoz, de a végét reményre, sőt katarzisra veszi, szerintem teljes félreértés, sül a hús, enyhítse étvágyad, ez a vereség végső beismerése, a vég, a költő elveszett. Aztán érdekes közjáték, ekkor már élőben mondja a verseket valaki, és egyszer csak leszól egy lánynak, hogy ne csíptesse két ujja közé az orrnyergét, mert ez testbeszédben azt jelenti, hogy „te jó ég!”, és ő ezt nem akarja látni, mire a lány azt válaszolja, hogy nyomja a szemüvege az orrát, és cipő sincs rajta, azon is fenn lehetne akadni. Innentől rémült fegyelemmel hallgatjuk az előadást, egyébként egész jó, erőmikronjaim utolsó maradékával akadályozom meg, hogy ólmos szemhéjam aláhulljon.

Mi lesz holnap? Kettőig alvás, fél hatkor felolvasás, kétszer bakizok, a sátorban lesz egy fekete-piros nadrágos fiú, baloldalt egy babzsákra borulva alszik, neki fogok olvasni. Nick Cave: előretülexem, hiába, nem énekli el, nem is énekelheti el Kylie nélkül a Wild Rose-t, úgyhogy magamban zümmögöm a metálsátor felé: „all beauty must die…” Alvin egykor, ebben nem vagyok biztos.

Garaczi László