történetéről szóló évfordulós kiadványba. Szinte beleszédültem. Hogy 1981. Akkor kaptam. Azon kapom magam, hogy elkezdtem évek helyet évtizedekben számolni. Ráadásul akkoriban ugyanebben az utcában laktam, öt házzal odébb, albérletben - életemben először voltam független. Az akkori meg a mostani lakás közt volt három másik, tettem egy nagy kört és Ma valahogy kétszer is összeakadtam Móricz Zsigmonddal - az ösztöndíjjal. Először reggel, amikor valaki e-mailben ajánlólevelet kért tőlem az idei pályázathoz - másodszor meg amikor sokadik nekifutásra végül rávettem magam, hogy írjak valamit az ösztöndíj visszatértem ugyanide - avagy "mennyi mindennek kell megváltoznia ahhoz, hogy ne változzék semmi".  Amikor dél körül elindultam otthonról, azt játszottam, hogy az akkori lábnyomaimba lépek, az 1981-esekbe. 
Délután az Óbudai Gimnáziumban. A 11.-esek előadják a Félőlényt, meghívtak. Valamivel hamarabb érkeztem, a gimnázium lépcsőházában ácsorogtam és apróra végignéztem a kiállítást az iskola történetéről. Nem is tudtam, hogy ilyen régi épület. 1878-ban kezdte a pályafutását, mint a "Szürke nénék kisdedóvója". Megkérdeztem egy arrajáró tanárt, kik a szürke nénék, azt felelte talán apácák, de nem biztos. Azután Szent Lujza Intézet. A tárlókban tömérdek irat, oklevél, bizonyítvány: "Magaviselete: példás. Szorgalma: ernyedetlen." Meg egy hittan jutalom-könyvjelző: "Tiszteld szüleidet és tanáraidat, mert ők Isten helyettesei!"
A portásfülke fölött felszögelték a falra az államosítás óta használt és lejátszott ovális zománctáblákat, amik az állami intézmények bejáratánál függenek. Változó nevek: III kerületi Leánygimnázium, Martos Flóra, Óbudai. És különböző címerek: Rákosi-, népköztársasági, Kossuth-, koronás. Ahányszor név vagy címerváltozás történt, az iskola azonnal cselekedett és táblát cserélt. Elég tisztességes gyűjtemény: nyolc darabból áll. Ki merne mérget venni rá, hogy vége a szériának?
Az előadás jó volt. Rendes, békebeli,  színjátszóköri - amilyennek lennie kell.
Hazafelé HÉV és a 6-os. A villamos a Margit-hídon lelassított, aztán megállt, várta hogy a rendőrök továbbengedjék. Azt hittem baleset. Ilyen időben szinte természetes. De nem.
A szigeti bejárónál tömeg a hóesésben, érthetetlen ordítozás, Árpád-sávos meg szúrós MIÉP-es zászlók. Bábut égettek, a lángoló darabkák a Dunába szállingóztak, azután utánahajították a bábu maradékát, és csak akkor láttam, hogy a rakparton is állnak, és amikor az égő roncs vizet ért, a két karjukat a magasba lökve ordítottak, ahogyan a gólnál szokás.  Amikor leszálltam a hídfőnél, a megállóban egy hazafelé tartó csoport lengette a zászlóit a hószakadásban és üvöltve skandált: Bazzeg Medgyessy, bazzeg Medgyessy!
Az egyik táblát lóbált, az állt rajta:

NEKTEK MINDENT
SZABAD? KŐMŰVESEK!

Az ilyen esetekben szokta volt idézni Kardos G. Gyuri - noha nem volt lírai alkat - hogy: "S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom."