“Túlnyomás uralkodik mindenkiben. Ezt azt abból látod, hogy csak a bibircsókos nő van a félemeleten: a korlátnak dől, kihajol, cigarettázik.”
          “És a többiek? Hol vannak a többiek?”
          Vállat von.
          “Már elindultak, hogy az újszülöttet keressék.”
          Miféle túlnyomás? Leküzdjük. Leszorítjuk csillapítókkal, és aztán megfigyelünk: pulzusszám, vérnyomás, hörgőerő. Figyeljük, rózsaszín-e a lábujj. De addig is vigyázni kell. Más sincs, csak a bibircsókos hajú nő a félemeleten, aki a galambokat szokta etetni, és néhány mazochista gyötri magát a Szandró Szépségszalonban.
          Párosával venni a lépcsőfokokat ilyenkor a legjobb. Mielőbb elérni az alaptalajt! – aranyszabály ez ilyenkor, magyarázza Pesti Kornél; ilyenkor, amikor túlnyomás uralkodik. Már csak azért is, hogy a szomszéd vagy a felettünk lakó lépteit ne halljuk, amint kikászálódik az ágyból, és dübög a fürdőszoba felé; és ha bokszoló, fűrészporos zsákját biztosan mindjárt pofozni kezdi.
          “Használat után öblíts, és menj tovább.”
          Meg kell keresni az újszülöttet, mert a szomszédból áthallatszik minden szó, és ezt már nem lehet kibírni; az is, hogy a szomszéd csitri lánya a magánéletéről beszél felcsavart hangerővel, és a szomszéd, mint időzített bomba mindjárt robbanni fog: “Nekem nehogy felcsináltasd magad, te ribanc!” Ki kell szaladni a kapualjba, ahol marcona köztisztaságiak rendezik soraikat. Akció van, mindenki megleli az ellenfelét, és vadul rugdosni kezdi az utca, a gyűjtőkocsi felé, billenti be a szürke, szögletes tartályt.
          Minden az újszülött kezébe van letéve. Pesti azt mondja, régóta várták, tudtak róla. A neve szerepel egy könyvben.
          “Napforduló után fog meg születni.”
          A nő kihajol a korláton, nagy slukkot szív a cigarettából, és a csikket a földszinti lakó filodendronjára hajítja.
          Kockáztass meg egy félszeg pillantást a szomszéd ablaka felé. Látható, hogy félrelibben a függöny, mintha intene; de ahogy visszafordulsz, és a kitört lépcsőházi villanyégő irányában az emeletre nézel, ismét lehull, mintha valaki rejtőzködni kívánna mögötte.
          A szomszéd csitri lánya az. Vékony, szőke haj keretezi áttetsző arcát. Szép és valószínűtlen, mint egy angyal-ikon. “Észre ne vedd, ha mégis intene” – tanácsolja Pesti. – “Ez alapszabály.”
          Nem hatódunk meg. Nekünk az újszülöttet kell keresni; az újszülöttet, aki tud valamit, amit jobb lenne nem tudni; de ő mégis tudja, és ez a tudás a vállaira nehezedik.
          Ezért lesznek annyira mélyek a lábnyomai.
          De hallgatnia kell: meg van mondva, hogy mindent felejtsen el, amint valakinek elárulja a titkát.
          Az utcán idegenek nyüzsögnek és idétlen leffencset vonszolnak maguk után: kondenzcsíkot, a ruhaujjba tűrve. Késésben vannak, azért. Késésben vannak, mert a bevásárlóközpontokban vagy a munkahelyükön (még túlórázni is kell, ilyenkor!) nagyobb a vákuum, mint ott, ahol a szeretteik élnek. A szeretteik körül sűrűbbnek érzik a levegőt; vélik, hogy ők hivatottak kiegyenlíteni a nyomáskülönbséget. Egyenletesen vonszolják magukat a vákuum felé, mint egy-egy kis pamacs. Nehéz, súlyos, méregdrága selyemből való kondenzcsík lóg belőlük – ebből az anyagból egyetlen skatulyában elférne egy egész ruha… 
          “Hiszen már osztani kezdik a dobozokat!”
          Csakugyan: a dobozokat éppen kiszórták. A lelassult egyedek is felcsatolják a kondenzcsíkot: az a szabály, hogy csak az kap dobozt, aki a csíkját magával hozta. Véges számú a doboz, végtelen számú az ember. Sokan az újszülöttet keresik, várják, hogy megszülessen, ez igaz: de így is elég marad, aki a dobozokért tülekedik, megfogja és kihajtogatja az oldalakat, megnézi, passzol-e a méret.
          Ha passzol, beleül, és magára hajtja a doboztetőt – ügyelni kell, hogy mindenki a maga dobozát kapja meg.
          “Nekünk nincs erre időnk.”
          Csakugyan: mi az újszülöttet keressük, vagyis a nőt, aki szülni fog, combjai között hamarosan átpréselődik egy ordító cékla; meg kell találnunk, mielőtt a méhlepény világra jönne.
          Végre nekünk is jut kondenzcsík: nekifeszülünk, vonszoljuk az utcán, az emberek között. Lassan haladunk, mert a miénk nehéz, mint egy ejtőernyő.
          A cékla végre fölsír.
          – Az én fiam! – nyög föl a nő.
          Arany csillagocska ragyog a nő hüvelykujja hegyén, mint egy szép, derengő, eleven méhlepény. – Menj és kövesd! – mondja, és a csillag felemelkedik.
          Lebeg az udvar fölött, belekap a fogcsikorgató szél.

Prágai Tamás