A mai napom ugyanúgy indult, mint a többi. Ébredés, aztán egy kicsit szertelenen reggeli – tea, grapefruitlé, tejeskávé. Öltözködés: magamra dobálom a holmikat – ez is jó. Ilyen is van, ilyen ember, aki így öltözik. Aki így ébred. Aki így eszik. Sapka a fejembe húzva – usánka. Mai, modern. Valami hálózati üzletláncban vettem, ott, ahol régen az ORI volt. Korombeli zenészek ezt tudják: Országos Rendező Iroda, régen. Abban az épületben, aminek csak a vázlata maradt meg a Vörösmarty téren, tavaly, épp ilyenkor, a karácsony előtti finisben vettem egy usánkát magamnak. Is. Másnak is vettem. Szürke alapon szürke fülessapka. Mintha csak megelőlegeztem volna – tavaly – az új évet. Ezt az ideit. Aminél szürkébbet csak a múltból, a nagyon régmúltból tudnék előhalászni. Szóval, futok a harmincas busz megállója felé, pörgetem előre az eseményeket: mit kell ma csinálnom, mire kell futnia az időmből az időmnek. Vásárolni, aztán számlát fizetni, aztán jó lenne moziba menni, de hát tudom, hogy ez röhejes, karácsony előtt egy nappal. És mégis, este fél tizenegykor majd beesek az Odeonba. Kiveszek egy filmet, ami épp megfelel a hangulatomnak. Délelőtt még az Antikrisztust akarom megnézni. Próbálom elképzelni, kivel is mehetnék moziba – azt ajánlották, ne egyedül nézzem meg. Vigyek magammal még egy embert. Á, karácsony előtt egy nappal ez reménytelen. Úgyhogy: marad a videotéka, az is a nap végére.

Kínzom magam? Vagy vigasztalom? Truffaut Fahrenheit 451-ét vettem ki, este fél tizenegykor értem az Odeonba. Chilis csoki a nap végére, tejszínhabbal – finom, de fölösleges. Nincs környezete ennek a luxusnak, lebeg a semmiben, olyan, mintha vennék váratlanul a maradék pénzemből egy jegyet Barcelonába, ahol nem lenne hol aludnom, meg enni sem tudnék, sőt, már a hazafele útra se futná…

Belepillantok a mozi kávézójának asztalán heverő újságba. A Gazeta Wyborcza címlapja van a főoldalon. Polak Wenger dwa bratanki. Először egyébként a Brazilra gondoltam, azon lehet kicsit nevetni, és meg lehet tudni belőle, hogy mi mindentől félnek azok, akiknek a luxus jól bele van ágyazva a mindennapjaikba. Akiknek a luxus, a fölösleges fogyasztás a természetes. A mérték. Akik túlteljesítenek fogyasztásból és jutalmul semmire sem kell vágyniuk, mert mindenük megvan – vagy, bármikor meglehet. Végső esetre hagytam az 1984-et, mert az olyan, hogy még nekem is túl sötét. Megüli a gyomrom éjszakára. Viszont sok szempontból tanulságos. Például: a múlthamisítás. Na, az már annak idején, a 80-as években is különösen izgatott. Végül maradt mégis a Truffaut-film, bár azt már kívülről tudom. „Elárulná, mi ez a szám, amit viselnek?… 451 Fahrenheit fok, ezen a hőfokon ég a papír… Igaz az, hogy régen a tűzőrök tűzoltók voltak és oltották a tüzet?… Hétfőn Hegel, kedden Kafka, szerdán Swift… A könyvnek nincs semmi haszna, a könyv megzavar és a társadalom ellen uszít…”

Kínzom magam, vagy vigasztalom? Ennyire azért nem rossz a helyzet, viszont, akár ennyire is rossz lehet.

Vajon mikor fogják a szomorú filmeket betiltani? Vajon mikor veszi át a helyét mindennek a giccs?

Kicsit náthásan nézek az ünnepek elé, s ami még rosszabb: a közelgő koncertünket is veszélyezteti állapotom.

Egyébként az önkínzás többoldalú, több síkon zajlik, például a tévém is rossz, nem csak a kedvem – kétpercenként kikapcsol a készülék, öntevékenyen, én meg makacsul visszakapcsolgatom. Néha attól félek, hogy felaprítom: nekiesek, és szétverem a pofáját. Emberéletben nem esik kár. Képet rombolok.

A Truffaut-filmben interaktív televíziózás folyik: „Linda, te egész egyszerűen zseniális vagy” – szól ki a filmbeli tv-adásból az egyik szereplő. Manipuláció mesterfokon! Linda elhiszi, hogy a szappanopera szereplői őhozzá beszélnek, hogy megszólítják, hogy a családjuk az ő családja, hogy köze van az élethez, aminek köze van a tv-adáshoz, aminek egyébként nincs köze semmihez, mert hírek már rég nincsenek, ahogy a nóta mondja. Linda férje, az ambiciózus tűzőr, aki a feljelentések nyomán könyveket éget, egyébként megmondja a tutit, hogy az egész csak ámítás, hogy nem is hozzá, a konkrét Lindához szól a tv-sztár, hanem egy archetípushoz, ahhoz, akit be lehet palizni, aki elhiszi, hogy a hírek róla és neki szólnak. Linda erre tényleg kiborul, nem akarja elhinni, hogy ez igaz. „De még ha igaz, akkor sem kéne mondanod!”

Párhuzamosan írok és nézem a filmet. Súlyos kis stréberek építgetik ott is a karrierjüket, azon az áron, hogy másokat börtönbe juttatnak. Az életek sínre vannak téve. Elég nehéz onnan bárkinek lesiklani, de olykor porszem kerül a gépezetbe. Hát, most én is ilyesmire várok – nem is a Jézuskára! Besúgók és provokátorok. Nem csodálkoznék, ha elővennék a régi, jól bevált  elvtársakat, azokat, akiket a kémfeltáróknak eddig még nem sikerült feltárniuk.

Nem szabad megbetegednem, szuggerálom magam, 26-án koncertezünk! Régi dalok… Úgy volt, hogy esetleg a Budapest Bár feldolgozza az undergroundot. A projektmenedzser nyáron a sajtóban még le is nyilatkozta, biztos, ami biztos. Stipi stop. Aztán néma csend. Néhány hete megkérdeztem tőle e-mailben, hogy akkor most mi van. Most mi van, most mi van?! Azt válaszolta, hogy már túl sokan nosztalgiáznak, plusz megnézték, és nem működnek a dalok. Pedig, írtam vissza, attól tartok, hamarosan újra aktuálisak leszünk. Adná isten, hogy ne legyen igazam… Ez egy hónapja volt. Köbö.

Közben a netet is nézem: barátok kívánnak egymásnak boldog karácsonyt. Egy lány az ókori természetünnepek egyikének napfordulót dicsérő több ezer éves dalát adja közre.

Dupla adagban nyomom magamba az echináciát – kasvirág, természetgyógyászat, kuruzslás, boszorkányság, tűzre valóság… Szabad az asszociáció! Még. Egyelőre.

Felpróbáltam a koronát. Istenuccse ünnepi hangulatban találtam magam! Jól áll nekem ez a darab fém a kobakomon, gondoltam, és nekivágtam a karácsonyi bevásárlásnak.  Az utcán a tömeg szétvált előttem – a fejek utat nyitottak nekem: király! Benéztem a Boss öltönyöshöz, hátha, próba-szerencse, a történelem ismétli magát. Voltak, akik meghajoltak, voltak, akik elkapták a kezem és jól összenyálazták… mindazonáltal sirály volt! Sőt: sirály király! Átadták a helyet a metrón, az Árkádban pedig ingyen kaptam meg az Andrea Boccellit, plusz utánam hajítottak egy bazinagy  ajándékkosarat! Eddig csak egy király volt az életemben, a Király Tamás, most már elmondhatom: én is az vagyok. A magam ura vagyok. De jaj! Félő, hogy más is szemet vet a tökfödőmre…! Mit lehetne tenni, mit lehetne tenni: Árpi, anyád hogy van? Gyors telefonok a haveroknak, megdumáljuk, hogy kik őrzik majd az ünnepek alatt a koronát. Kinél rejtjük el, hogy juttatjuk honnan hová. Cserébe mindennap más próbálhatja fel a fejére – de viselni csak én viselhetem. Ebben vagy megegyezünk, vagy különben mindenkit kirúgok.

Mit tudok én mondani neked, karácsony előtt egy nappal, kedves olvasó, kinek, mikor ezt olvasod, már karácsonyod lesz, szent estéd, ahogy mondod – ami alatt értesz is talán valamit…

Az utolsó pillanatban becserélem a királyi tökfedőt mégis inkább forintra. Pénzre. A zsebem teli: megbűvölten hajkurászom az ajándékokat egy álló napon át, vállvetve a sorstársaimmal – veled. Mi vagyunk a plázák népe, vagy ha nem a plázáké, az apró, meghitt boltoké, s ha azoké sem, akkor a piacoké – egyszóval a fogyasztói társadalom kölykei vagyunk és fogyasztunk, ha tehetjük, lelkesen. Éhesek ritkán vagyunk, viszont csakazértis eszünk! És iszunk. És cigizünk. És kávézunk. Orális függőségünknél csak a függőségtől való félelmünktől való függőségünk nagyobb.

Év végi zárszámadás. A számon zár van. Adásban vagyok mégis. Fogyasztok, tehát vagyok.

Bárdos Deák Ágnes

Karácsonyi Ének