Hajnalban, mikor kelek, még nem ment le egészen a hold. Mielőtt a tegnap elmaradt fordítási penzumomnak nekikezdenék (egy politikai krimi Amerikából, aminek az az érdekessége, illetve érdektelensége, hogy gyakran kap gellert a szöveg attól, hogy még a 2001-es terrortámadás előtt íródott, de hát nem én, hanem a szerkesztő vagy kiadóvezető dönti el, mit kell fordítanom), szokás szerint gyorsan megnézem a beérkezett e-maileket. Vannak ugye furcsa koincidenciák, az első üzenet épp Amerikából jön, csak pár kilométernyire attól a helytől, ahová a fordítanivalómban nemsokára bele kell ugranom. Régóta kint dolgozó egykori katonatársam óv benne, nehogy beleírjam ebbe a netnaplóba, mit nosztalgiázunk össze az 1964/65-ös börgöndi légvédelmi rakétások blogján az immár 44 éve történt eseményeken.

            Azért is beleírom. Nemcsak mivel az abszolút nyilvánosság híve vagyok, de a fölidézett, arra a korra nagyon is jellemző események kedvéért is. A blog több mint két hónapja nyílt, és a már rengeteg bejegyzés van benne. Az indulás szomorúan groteszk volt, mint annyi más történet életemben. Alig hogy páran megtaláltuk egymást az iwiw-en, akkor még blog nélkül, csak ezen az ismerőskereső micsodán ( mi is az iwiw.hu? Na jó, tudom, egy „szociális hálós szájt”, csak a rövidítése ilyen hangzatosan nemzetközi meg ki meg kicsoda) és e-maileken keresztül váltva üzeneteket, én azt találtam javasolni, nevezzük el magunkat „Pallagi Totyi emlékütegnek”. Ugyanis ezt a társunkat „futkosóra” küldték azért, mert megírta a szüleinek, hogy a hódmezővásárhelyi gyalogos alapkiképzés után Börgöndre megyünk légvédelmi rakétásnak. A futkosó egyfajta katonai fegyelmezőhely volt, olyan büntető laktanya, ahol a beutaltak csak futólépésben közlekedhettek, innen az elnevezés. Vegyük föl a nevét, hisz mindannyiunk helyett ő szenvedett. Totyit magát akkor még meg se találtuk, nem tudtuk, mi van vele. Egy óvatos és tapintatos társunk figyelmeztetett, ne emlegessünk emléküteget, hisz biztosan él egykori barátunk. Ám mit tesz Isten, mire egy unokatestvére révén hírt kaptunk felőle, kiderült, épp azokban a napokban halt meg, súlyos betegségben. Nos erről is van szó a blogban: megrendülésünkről, a temetésről, de persze ezen kívül számtalan groteszk, utólag mosolygásra, hangos röhögésre ingerlő, vagy hát, mint szegény Totyi és más társaink halála, épp könnyekre indító eset idéződik föl benne. És akkor két fotó, az egyiken Totyi (jobbról), a másikon már többen vagyunk. Én éppenséggel az, aki a vasútállomás padján üldögélve a kép közepén füstöt pöfékelek, ahogy a dokk.hu–n olvasható egyik versemben is áll: „mintha az öröklét füstölne orrlikunkban”.

            Nos vissza is kanyarodtunk végre ezzel az irodalomhoz. Egy következő e-mailben a Szépirodalmi Figyelő új számára hívják föl a figyelmemet. Petőcz András Csáth Géza-műsorára hív a PIM-be, ahová nem járunk elég gyakran, így azt sem tudom, vajon a 100 éves Nyugat ünnepére leporolták-e a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik nagyobbacska szobáját teljesen megtöltő Ady-oltárt,  amit Melocco Miklós még Ady születésének centenáriumára, 1977-ben készített. Életem sok fontos eseménye, sok barátsága is Egyiptommal kapcsolatos. Melocco Miklóssal ennek az Ady-oltárnak készítése idejében, de még abdai Radnóti-szobra előtt együtt jártuk a kairói Egyiptomi Múzeum termeit, és együtt néztük a naplementét a Kheopsz piramis csúcsáról. Radnótinak talán nem véletlenül van olyan Ekhnaton fáraóéhoz hasonló arca azon az abdai szobron.

 És erről jut eszembe mai ceterum censeóm: javaslom, hogy csak azok bírálják Melocco nemrégiben nagy port kavart szócseréjét, éppen egy Radnóti-idézetben, meg az azt követő bírálatokkal kapcsolatos makacs dörmögéseit, akik csak feleannyit tettek nagy költőink és nagy históriai alakjaink emlékének méltó őrzéséért, mint éppen ő. Művei sokasága még állni fog, mikor a piszlicsáré vitára már nem emlékszik majd senki. Ha ceterum censeóval kezdtem, íme mégegy latin idézet: Saepius ventis agitatur ingens pinius. Ezt Horatius mondja, de tán már ő is közmondásként idézi azt, ami magyarul így hangzik: Gyakrabban rázza a szél azt a fenyőt, amelyik hatalmas.

És mintha a hatalmas fenyőt rázó szél ideért volna, a kertben „üdő van”, ahogy gyerekkoromban hallottam ilyenkor. Dühöngő déli-délnyugati szél fúj, igaz, már elég meleg szél. Hatalmas fekete felhőkből dörgés, villámlás.  Napok alatt kibukkantak a hatalmas utcai vadgesztenyék virág-kezdeményei. Azt olvastam valahol, hogy a pesti vadgesztenyéket Erzsébet királyné kezdeményezésére telepítették, vagy százezer darabot. Azt is olvastam, hogy ugyanő, Sziszi az ibolyafagylaltot kedvelte legjobban. Vajon lehet-e meggyvirágból fagylaltot készíteni? Fél kilónyi meggyszirmot biztosan összehordott a szél a teraszunk sarkába. De van benn, a szeles kertben szelídgesztenyénk is.

 

 

 

Most még épp csak bontogatja a leveleit, de alig várom, hogy szeptemberre megint tele legyen terméssel, mint a csatolt képeken. A szelídgesztenyékről mindig anyám jut eszembe, aki Kőszegen született, amelynek környékén annyi szelíd gesztenye nő.

 

 

 

Anyu hamar itt hagyott bennünket, már 1975-ben. Első könyvem, az Ideiglenes emlékművek címének ötletét is az ő emlékére született „Ideiglenes emlékmű anyámnak” című versem adta. (A Magyar Elektronikus Könyvtárban megtalálható). Őrá, arra a „szépek szépe, csupacsont, csuparánc asszony”-ra  gondolva fekszem le megint ma este.