Most már egyáltalán nem bánom, hogy hamarosan vége lesz – már hogy ennek a nyilvános napló gyártásnak. Jó ez, de van az emberen valami teljesítménykényszer. Amikor titkos magánnaplót írtam, megtehettem, hogy nem írtam semmit, ha nem jutott eszembe semmi, most nem tehetem meg. Lehetne így élni, ebből élni, ha pl. ezért adnának fizetést, és akkor az ember ráállna erre, kiépítené a nyilvános létezés, a vallomás és a visszatartás arányrendszerének stratégiáját, begyűjtené és megcsinálná azokat a műfajokat és formácskákat, amelyekből a nap végén össze lehet puzzle-özni érdekes és talán időtálló kompozíciókat, az is lehet, hogy ennek az állásnak a melléktermékeként sajátos életművet lehetne csinálni, szóval tényleg össze lehetne keverni a saját élettel úgy, hogy lehessen vele és mellette élni, és a többieknek is használható legyen valamire. De az az állandó onlájn, félonlájn élet lenne, ha viszont nem állandó, akkor ez az egy hét sok – az első négy nap még tetszett.

De hát amit megígértünk, azt betartjuk, még ha a kénköves patájú, villás farkú, bánatos pofájú sánta főördög lejt bécsi valcert az orrunk előtt a képernyőn, akkor is. 

Ma az öcsém számítógépén megnéztem tíz percet Az avatár című filmből. Most már tudom, hogy kb. milyen, és biztosan moziban is meg fogom nézni, mert állítólag a 3d-t legalább egyszer az életben látni kell. Igaz, hogy amúgy is sokszor nézek 3d-t csak úgy a szememmel, viszont olyankor nem ugrálnak előttem kékfejű lények, nem akar bolygókat kizsákmányolni a szemét globáltőke (na jó, azt nyilván akarja itt, a ríllájfos 3d-ben is, de kékfejű embereket tényleg nem látok – szerencsére), tehát nyilván el fogok menni valamikor és megnézem.

Az egészet filmet nem láttam, de állítólag benne van a kötelező szerelmes-romántrikós szál: először ellenségek vagyunk szerelmünkkel, aztán megszeretjük egymást, aztán valami kellemetlen félreértés miatt megint nem szeretjük, aztán győz a szerelem, és úgy marad. Ettől még lehet, hogy megnézem. Hogy a Pandora bolygóval mi lesz, azt nem tudom, de most játszásiból tippelek. Főfő tipp: a szerelmes férfiú a szerelmes nő közreműködésével valahogy kibabrál a gyarmatosítókkal, hogy azok hazamenjenek, esetleg megjavuljanak vagy meghaljanak – de ez nagyon dzsungeles-misztikus előadás, tehát szerintem a meghalasztós lehetőség nem játszik. A lényeg, hogy a boldog magánélet és a globális harmónia együtt áll helyre, és úgy marad – megszólal a zene, nagytotál, premier plán, a kékfejűek megenyhülten néznek, jönnek a betűk. Ilyen?

A további kombinációk egyre valószínűtlenebbek: 1.) a magánéletnek annyi, de megmenekül a világ (pl. Napfény, Biblia, Korán), 2.) a magánéletnek is annyi, és a világnak is annyi (1984, Biblia, Korán), 3.) a magánélet boldog, de globál a pusztulás (Biblia, Korán). Az avatárral kapcsolatban Az ember tragédiájás verzió a valószínű: teljesen sajnos nem lehet miénk az Éden, de azért majdnem, csak egy kicsit igyekezni kell. Ilyen?

Ha igen, akkor marad a látvány. Régen félprofiként foglalkoztam mozgóképekkel, és emlékszem a nagy váltásra, a számomra nagy váltásra, arra, amikortól nem nézhettem úgy filmeket, mint azelőtt. A nagy változás két pillanatára emlékszem, két olyan apróságra, ami megdöbbentett. Az egyik ilyen életem első Linch filmje volt. Ettől kezdve nem voltak abszolútumok, használható kategóriák és terminológia a dolgok leírásához, és egy idő után nem is éreztem a hiányukat. A másik az volt, amikor valami tévéműsorban – talán valami werkfilm volt Spielberg egyik dínós produkciójáról – egy filmkészítő ezt mondta kb.:

– Olyan jól megalkottuk a dínókat, olyan tökéletes a mozgásuk, mint az igazi állatoké. Nekem vannak otthon állataim, figyelem őket, és tényleg úgy mozognak.

Akkor úgy éreztem, minden összeomlott, meghülyülök, hiszen nekem pl. volt autóm, figyeltem a mozgását, de nem gondoltam volna, hogy egy film attól jó, hogy az autók pont olyan jól mozognak benne, mint az utcán. Aztán rájöttem, hogy nem történt semmi különös, csak kódváltás, illetve kódok eltűnése: vége a szimbólumok, az intellektualizáló művészet, a rendezői film korszakának, jön a helyettesítő megélés, esetleg később a megélés-helyettesítés, aztán eltűnik a különbség a helyettesítés és az élés között, olyasmi lesz minden, mint régen, amikor Csingacsguk simán átcsónakázott a Nagy Manituhoz ott, ahol a víz az éggel összeér, aztán vissza is jött szépen.

Azóta nem volt jelentős váltás, csak ez a folyamat ment. Mondták pl. hogy a Mátrix mekkora szupernóva, és tényleg jó volt nézni, mint ahogy az igazán finom és igazán ártalmatlanként kezelt drogokat, pl. kakaót is jó nézni, de hát akkor is csak a szokásos, ősi messiás történetek átirata – kései gnoszticizmussal árnyalt neoplatonista apokrif evangélium –, pont úgy működik, ahogy ötezer éve a többi ilyesmi, és pont úgy szeretjük.

De az új univerzum jelzőköveit meglátni nagyobb élmény volt, azt a kettőt, mert ez a művészet már nem az újfajta alkotásról szólt, egyáltalán: nem az alkotásról szólt, hanem az érzékelésről. Az alkotó többé semmit nem kérhet számon a közönségétől – tehet vele sokmindent: manipulálhatja, becsaphatja, sokkolhatja, kihasználhatja, megerőszakolhatja, megölheti, rabságba vetheti, de azt nem mondhatja neki, hogy te, te közönség, te nem vagy elég művelt ahhoz, hogy engem megérthess, te nem vagy elég türelmes, te nem vagy elég okos, alázatos ahhoz hogy engem befogadhass. És ez a többi művészetben is így van – még az irodalomban is, kedves írók és költők. A szerző helyzete megváltozott, és nem biztos, hogy nem a mostani helye a hely.

A szerzői uralom rövid, kb. 150 éves kaland volt. Véletlenül erre az időszakra esik két világháború, a pszichiátria tudománya és gyakorlata, két atombomba, az intézményes holokauszt és még további pusztító átkok – az is igaz, hogy ez egyben a villanyvilágítás, a miniszoknya, a távfűtés, a mazsolás-mogyorós tejcsoki, a mozi, a turizmus, az elektromos vibrátorok, az intézményes karitász és a repülés kora is, úgyhogy mégsincs okunk rá, hogy ne szeressük a szerzőket éppúgy, ahogy az embereket.

Hallgatnám a vicces választási hirdetéseket a rádióban, de szánalmas a felhozatal. A folytatástól sem várom, hogy az illumináció mézédes leheletű szellőjével simogatja elő a fény felé törő asztráltest boldog sóhaját.

Ez a szombat volt. Holnap még lesz 1 napom. Visszatérjünk a szerelemre?

Ma száz éve született az egyik nagymamám. Nem én tartottam számon az évfordulót – a szüleim mondták.

Ma valahány éve tört ki Bécsben a forradalom – mindjárt kiszámolom: 162.

Horváth Viktor