„Cause there's something in a Sunday

That makes a body feel alone.”

/Johnny Cash/

     Délelőtt későn kelünk. Kipihenjük az eheti fáradalmakat. A vasárnap lényegében olyan, mint mindig. Nyugodt és nem történik semmi asztalt beszakító (Szilasi után szabadon). A város alszik. A ház alszik. A test töltődik. Ebédre elszaladok nagyanyámhoz. Húsleves. Rántott csirke (örök vasárnap a családi albumból). Zsanettet megkérdezem, miről írjak ma. Ez az utolsó, nem? De. Hát írd meg azt. Hát, akkor megírom. Hát, akkor kérem szépen. Köszönöm kedves János a felkérést, de ez az utolsó.

      Hétfőn arról írtam, hogy át kell vészelni az átmeneteket. Az évszakokét. Azt hiszem idén könnyen ment, hiszen valahol kedd tájékán elkezdett esni, és azóta kisebb-nagyobb (leginkább kisebb) megszakításokkal ömlik. Valahogy úgy érzem, nem szeptember van, inkább a novemberben járunk. Zakó, garbó (van, hogy ez sem elég). Hosszú nadrág. Átázott ócska cipők. A héten esőn kívül beszökött még (naplómba főleg) a horgeri József Attila, Cseh Tamás, Franz és Sylvia, a villamosok és vonatok, pluszba még legalább kétszer a Szegő.

     Délután Casht hallgatok meg countryt. Van egy téveszmém, hogy a modern zene ereje, veleje, és lényege valahol a countryban gyökeredzik. Tartom ezt és vallom. Country kora délután. Zsanettet sokszor csábítom Texasba, letelepszünk, fejünk tehenet, etetünk csirkét, lovaglunk is, bingózni járunk. De valahogy nem akar (minden idő kérdése csak).

     Verset kéne írni, gondolom. De a netnapló elissza a szavaim. Inkább meg se próbálom. Fekszem hát és kórbonctant olvasok. Eszembe jut Cash vasárnapja, hogy a test ilyenkor magány(osság), vagy legalábbis magányos. Van ebben valami. Érzem a szerveimet (hogy egészen pontos legyek: páratlan szerveimet), ahogy csendben üvöltenek: társat akarok. Ebben nem tudok segíteni, válaszolok (szürreál testbeszéd).

     Késő  délután a Dóm tér környékén sétálunk. Ez is kimaradt gondolom. Szeged védjegye, folyónk mellett. Na, most. Na, most kiegészül a lokálpatrióta énem. Fotózok. Alább a két torony. Az ég tisztul (most már nem horogmalom), a nap alkonyul, tűz még egy kicsit (vénasszonyok nyara így hát a hét végén). A híradóban az újpest-fradiról van szó. Botrány. Háború (a focihoz visszatérve, zárulok). Zsanett nem érti mért ’rendezik’ meg ezt a meccset. Mond valamit, töröljük, így legalább Újpesten és Ferencvárosban is béke lenne.

     Este a teraszon állok és cigizem. Eszembe jut valami a netnaplókról. Hogy lehettem volna viccesebb, vagy akár lehettem volna komolyabb. De igazán egyik sem vagyok. Aztán meg eszembe jut Kafka, hogy kedden, azt hiszem, visszatettem a polcra, de le kell vennem és el kell olvasnom december huszonkettedikei napló bejegyzését: „Ma még szemrehányást se merek tenni magamnak. Utálatos visszhangja lenne, ha belekiáltanám ebbe az üres napba.”

     A vasárnap lényégében ilyen. Nyugodt és nem történik semmi asztalt beszakító. Így postázom hát a Szegőnek, az utolsót, az üres napot a napfénynélküli napfény városából, és megígérem, nem írok több nyilvános naplót (esetleg majd Texasból). 

     Kétezertíz harminchatodik heti kész-eredménye: netnapló: lba=7:0. A magányos testek meg kabátjaikat előkotorva mennek a télbe szépen, lassan, nyugodtan.