Hatszáznyolcvankét oldal. Évek óta már föl sem nyitom őket. Tisztelem a vállalkozás nagyságát, mint egy sportteljesítményt, de rég nem értem, mi késztethet egy írót arra, hogy végigírjon hatszáznyolcvankét oldalt. Mégis újra és újra leemelem a polcról egyiket másikat, és újra és újra kudarcot vallok. Most a százhuszonnegyedik oldalig jutottam. Ezekben a kilós prózákban állandóan ott érzem az irodalom önelégültségét, a mese, a történetmondás elteltségét önmagával. Az oktalan hitet, bizalmat a nyelvi kifejezhetőségben. Remekül megírt, valószínűleg szórakozató írások. Olyan, mint amikor az utolsóelőtti századforduló idejéből származó művészeti folyóiratokat forgatom, azzal a különbséggel, hogy a mai, klasszicizáló képek mögött valószínűleg nincs impresszionizmus, az előtér egybevág a háttérrel, egy önmagába belemerevedett, végsősoron unalmas íráskultúrával. Nem érzem, hogy a mondatok, minden egyes szó rákérdezne önmaga kimondásának értelmére, létjogosultságára, az irodalom értelmére. Nem érzem a folyamatos szellemi "fogáskeresést", ahogy minden egyes szó, nyelvi gesztus újra és újra megpróbálja megragadni az anyagát. Ezek az ömlesztett szövegek olyanok, mintha vazelinnel vagy glicerinnel kenték volna fel őket. Hihetetlenül simák. Minden súly lecsúszik róluk. Egy másfajta irodalomnak talán éppen az lehetne az egyik feladata, hogy föltörje ezt a surlódásmentesen sima felületet. Ahogy a szöges bakancsot verik a jégbe az alpinisták, minden következő lépéskor.

Murray Perahiát hallgatom. Bachot játszik. Bízom benne, mert bízom a testében. 1991-ben megvágta a hüvelykujját egy kottalappal. A jelentéktelennek látszó seb elfertőzödött, P. nem tudott színpadra lépni. A depresszió kútjában úgy tartotta magát a felszínen, hogy a kottákat tanulmányozta. Aztán meggyógyult az ujja, visszatárhetett a színpadra, játékában azzal a tudással, amely hiányzott a balesete előtt. A zseniális test, a helyesen működő (művész)ösztön elintézte P. "helyett" a tanulási, érési idő meghosszbbítását. Ezért bízom benne.

Nem tudom, hogy a zseniális test kategóriába tartozik-e, most mégis Christine Lavant jut eszembe. Kötete (Bibliothek Suhrkamp, 436. kötet) Ginsberg, Bukowski, Brautigan tetején fekszik, Rolf Dieter Brinkmann alatt. A verseket Thomas Bernhard válogatta. A könyv egy hagyatékból származik, egy kivágott újságcikk is volt benne, és az előzéklapon egy kézzel írt, meghökkentő ajánlás olvasható: "Kedves Nővérem, sok boldogságot születésnapodra. Ez a könyv talán ösztönözni fog további tettekre. Ursula". Annyi bizonyos, Ursulának fogalma sem volt arról, mit ajándékoz nővérének. Christine Lavant 1915-ben született egy foltozószabó és árokásó kilencedik gyermekeként, és senki sem gondolta, hogy a görvélykóros, nedvedző sebekkel lepett test akár az egyéves kort is megérheti. Később begyulladt a tüdeje, aztán újra meg újra, még később a szemére húzódott a görvélykór, szinte teljesen megvakult, és még mindig csak négyéves. Tizenkét éves, amikor a kezelőorvosa radikális sugárkezelésnek veti alá. Christine túléli a kezelést, arcát azonban összekaszabolják a röntgensugarak. A hároméves általános iskolát hét évig járja, aztán abbahagyja. Később, egy félrekezelt fülgyulladás következményeként, az egyik fülére megsüketül. Stb. A kötet fülszövegében ez olvasható: A karintiai Lavant-völgyből származó Christine Habering (1915-1973) mint Christine Lavant az egyik legnagyobb német költőnő lett. Hölderlin halála napján halt meg, és az egyik versében ezt írja: A hold, a kutyafi, / csúfot űz belőlem, / ahogy fekszem, / kuporogva és megfeszülve, / átfagyva és szétégve.