Mielőtt netnapló-hetem utolsó fejezetére rátérnék, amíg még lehet, engedtessék meg nekem három szöveg(ön)kritikai észrevétel; később már nemigen szeretném bolygatni sorozatom digitális életét.
1) Az első és a harmadik nap címét nem én adtam, tessék majd az Összesben, ha lesz ilyen, szögletes zárójelbe tenni őket!
2) Már emlegetett, legendásan hézagos memóriám tanújele, hogy az első rész végén Borka keresztelőjét nyárra datáltam, holott februárban volt; igaz, szépen sütött a nap. Különben félreértésből a pap más névre kezdte keresztelni, mint azt szerettük volna, a szertartás bevezető részében Szent Borbálát hívta segítségül, s már a keresztvizet készült ráönteni a példásan békésen viselkedő csecsemőre, mikor a rövid időre beállt csöndben sikerült suttogva értésére adnom, hogy a gyermeket szülei nem Borbála, hanem Filoména névre kívánják kereszteltetni. Lehet, hogy két védőszentje is lett így.
3) A Jobb veled a világ című, "Furor" melléknévvel közreadott részt Mándoki Györgynek, Miskolcon élő költő barátomnak ajánlom, hozzá pedig háttérzenének a We Are The Champions Queen-produkciót, lehetőleg ismétlő lejátszási módban, hogy az olvasás ideje alatt végig harsoghasson.
És akkor most augusztus 18.
Kábán ébredtem, amiben közrejátszott, hogy a tervezettnél jóval hosszabbra nyúlt a Grinzingi borozóban, törzshelyünkön töltött előző este, köszönhetően Toldi Miklós (sic!) képzőművész vitakedvének és vitára ingerlő társadalmi nézeteinek, nemkülönben Dukay Nagy Ádám s a magam jánospoharazgatási hajlamának. Igaz, mi csak hosszúlépéseztünk, a ceh így nem volt túl nagy, nem úgy, mint Békié szokott lenni, aki harmadidő alatt háromszor annyit költ, mint mi, lévén a pálinka az egyetlen ital, melyet szervezete hajlandó befogadni. Tudják ezt jól az ott dolgozók, ezért amint belép Béki, már készítik is első adagját, ami úgy néz ki, hogy összeöntenek egy pohárba két "nagyot", azaz négy centest (újabban egyre több helyen mérik feles helyett), meg egy "kicsit" (két cent), s így végre előáll a számunkra természetes mérték, ihat felest Béki, egyszerre kettőt. Kába voltam tehát 18-án, szinte delíriumban a kialvatlanságtól, így mentem pedagógusi munkahelyemre, rövid megbeszélésre.
A gimnáziumban őszeleji hangulat fogadott, lázas előkészületek a tanévre, létra, festékpor és -szag, máris gondterhelt, de azért mosolygó szemű kollegák. A kollégiumban két helyiség válaszfalának lebontása révén új étkezőt létesítettek, oldalt szépen berendezett konyhával, van például szagelszívó, remélem, vigyáznak majd rá a diákok.
A Felszab térről (a Ferenciekéről) rácsörögtem a kiadóra, mármint annak a kiadónak a vezetőjére, ahol következő kötetem, A látó kézirata lappang, de nem jött össze vele a találkozó, pedig fentem rá a fogam.
A Gellértbe mentem méregteleníteni; mióta oda járok, először találtam foglaltan a 42-es öltözőt. Befordultam hát a legelsőbe, ahol nem volt elhúzva a függöny. Mikor aztán jöttem kifelé, eltévesztettem a házszámot, az enyém melletti szekrényt nyittattam ki. Kinyitja nekem mind a negyven szekrényt, melyikkel kezdje, iskolázott a kabinos kimérten. Először fordul elő ott velem, magyaráztam neki, azért is szoktam a 42-est használni, mert annak sikerült elsőre megjegyeznem a számát, de úgy látszott, ez nem hatja meg, és azt tanácsolta, hogy máskor hagyjak valami jelet, amiről megismerem, például krétakeresztet? Ne felejtsem otthon a krétát, mi a jel, melyik szám mellett volt még az a jel, és hova dugtam a krétát, ezekre kellene tehát emlékeznem?
Itthon táltoskodtam (ld.: 04.08.17.), s megállapítottam, hogy amit attól az embertől hallottam, aki lakásunkat jött "kimérni", az elméleti háttérnek is megteszi BMZ 13-án látott előadásának értelmezéséhez.
Turányi Tamásékhoz készültünk vendégségbe, de mielőtt elindultunk, feleségem határozott kívánságára még megnéztem a tévében a kétszázas férfi mell döntőjét. A parton nem festettek valami jól az úszók, amiben nem ők a hibásak, mélyebb, antropológiai okai vannak, viszont ahogy beugrottak, lebuktak és siklottak a víz alatt, az szemet gyönyörködtető volt. A tizenöt éves magyar versenyzőt napközben már beharangozta közvetlen főnököm, én is kíváncsi voltam Gyurta Dánielre, s nem csalódtam benne. Tetszett, hogy ilyen fiatal, mint ahogy az is tetszett volna, ha idősebb a szokottnál. Tetszett, hogy eleinte csak a hatodik-hetedik helyen volt, s csak a hajrában tört előre. Sivár látvány az a verseny, ahol végig ugyanaz vezet toronymagasan, nem változik a felállás. Gyurta másodiknak ért célba, de úgy láttam, nem sok hiányzott az első helyezéshez. Versenyzési stílusa Emanuel Laskerre, a második hivatalos sakkvilágbajnokra emlékeztetett, arra a játszmájára, melyet még nagyon régen Szabolcsi János mester mutatott, talán egy gimnáziumi sakkszakkörön. Lasker sötét bábukkal vállalta az elnyomatott helyzetet, úgy látszott, egészen "beszorult", s mikor világossal játszó ellenfele teljesen "kitámadott", az elnyújtott fontvonal valamely gyenge pontjától induló koncentrált ellentámadással kényszerítette térdre Lasker. Méltán hitték sokan, hogy hipnotizálja ellenfeleit. Tetszett tehát, amit Gyurta véghezvitt, hajlandó vagyok elismerni, hogy fölért egy szonettel.
Turányiéknál féléves fiuk, Barnabás volt a szenzáció, úgy látszik, minden Turányi szép. Keresztapa-jelöltségemről ugyan rajtam kívülálló okokból leváltottak - feleségem nem vállalta a keresztanyaságot, ők pedig nagyon helyesen inkább házaspárt szerettek volna, mint két független keresztszülőt -, mégis remélem, gyakran lesz még részem Barnabás társaságában. Megmutathattam végre Turányinak Gandalf című versemet, szemmel láthatólag meghatódott, ők voltak ugyanis ketten k.kabaival, akik azon a vészterhes egri éjszakán fölváltva őrködtek fölöttem.
Köszönöm a fölkérést és a figyelmet, átadom a stafétát.